Jaxon magánya mögött ugyanis életveszélyes titkok
rejlenek, Grace pedig egyre inkább biztos abban, hogy nem véletlenül került a
Katmere Akadémiára… hanem csalinak egy halálos játszmában.
A könyv Grace szüleinek halálával indít, ami alapjaiban kavarja
fel a lány életét. A szörnyű autóbaleset után két választása van: vagy marad
San Diegoban, ahol az emlékeivel küszködve, barátoknál megszállva igyekszik kihúzni
a felnőttkorig, vagy elutazik a nagybátyjához és unokatestvéréhez, akik azonban
Alaszkában élnek.
Grace a második opciót választja, így köt ki a
civilizációtól távoli, alaszkai magániskolában, a Katmere Akadémián – amelynek a
nagybátyja az igazgatója. Ez az iskola azonban kicsit sem olyan, mint a többi.
Kívülről inkább gótikus kastély, mintsem modern épület, belülről pedig
rejtélyes mini-társadalom a maga kasztrendszerével.
Ennek a rendszernek egy Rend nevű csoport áll a tetején,
akik – mint ahogyan az a történet során kiderül – régi vámpírcsaládok
leszármazottjai. Az élükön pedig nem más áll, mint az iskola hátborzongató keményfiúja,
Jaxon Vega.
Persze rajtuk kívül vannak még sárkányok, alakváltók,
boszorkányok, megjelenik a teljes varázsvilág. Grace viszont a könyv feléig
semmit se tud erről. Tipikus példája ő a naiv YA karaktereknek, ha csak egy
kicsit is gyanakvóbb lenne, biztosan nem tartott volna ennyi ideig, míg rájön
az igazságra. Ez egyébként olvasóként egy kicsit idegesítő volt, főleg, hogy
rengeteg ostoba döntést vont maga után.
(Úgy értem, nem akarok én kötözködni, de azért csak feltűnő,
ha a diákok fele nem eszik, feketében jár és halálos lazasággal kiflangál a
hegyekbe az alaszkai mínuszokban, nem? És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy
Jaxon egy rossz pillanatában keresztülhajít egy másik srácot a suli auláján… Mert
az azért még sokkos állapotban is feltűnik, hogy ez nem normális, nem?)
Szóval Grace bekerül ebbe az elvont, rejtélyes iskolába,
ahol mindenki viszolyog tőle, feltűnően lenézi, vagy éppenséggel – Jaxon, ki
más? – egyenesen közli vele, hogy tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud.
Ám ahogy zajlik az élet, kiderül, hogy Jaxon figyelmeztetése
lehet, hogy nem is puszta rosszindulatból történt. Sőt, már az első éjszaka
kiderül, hogy Grace-re bizony komoly veszély leselkedik: két megvadult
alakváltó kishíján végez vele. És a „véletlen” baleseteknek koránt sincs vége.
Grace segítségére pedig az unokatestvére, Macy, a suli
jóképű menőfiúja, Flint és váratlanul maga Jaxon siet. Ezutóbbival pedig egyre
közelebbi kapcsolat alakul ki közöttük, míg végül Grace akaratlanul is egy
pengeélen táncoló béke és egy kirobbanni készülő háború közepén nem találja
magát.
Jaxon egyébként hozta a sötét, félelmetes, de ugyanakkor
mély és érzelmes álomfiú karakterét. Hosszú és fájdalmas múltja van, mégis felelősségteljes
– egy kicsit talán túlságosan is –, gondoskodó és Grace mellett megmutatja
nagyon is emberi oldalát. Az ő üzeneteik, párbeszédeik, vicceik tették igazán
szórakoztatóvá ezt a könyvet.
A történet legnagyobb erőssége számomra a stílus volt. A szerző messze nem
kezdő, az egész könyvben fent tudta tartani a feszültséget, sose tudtam csak
egy fejezetet elolvasni. Emellett pedig ott van Grace humora, ahogy rácsodálkozik
az őt körülvevő világ színességére és furcsaságaira és persze a sok bolondos fejezetcím
mellett sem tudok elmenni szó nélkül.
(Abszolút jól kivitelezett önirónia a szerző részéről, hogy
Jaxon a történet egy pontján képes egy Twilight könyvet ajándékozni Gracenek –
azért az ilyesmiken és a rengeteg popcult utaláson nem bírtam ki, hogy ne
nevessek:D)
Ami miatt viszont nem tudok öt csillagot adni a könyvre, az
a hossza. Az én kiadásom 576 oldalas volt, ami egyébként nem okozna gondot, ha valóban
szükséges lenne a történet teljes kibontakoztatásához. A Sóvárgás esetében
azonban nem egy pillanatnál túlírtnak éreztem a dolgokat. Az öltözködés, a
mindennapi teendők egy kicsit talán túlságosan részletesen voltak említve, illetve
Grace belső monológjait is soknak éreztem.
Ekkora terjedelem mellett egy kicsit talán bővebb
világfelépítést is vártam volna – bár úgy sejtem, hogy ez majd inkább a
folytatásban kap nagyobb szerepet –, és a romantikát is erősen insta-lovenak
éreztem. Utólag persze, Jaxon fejezeteiből megkapjuk ennek a miértjét is, de
közben azért furcsának tűnhet. Főleg Grace oldaláról, aki alig pár nap
ismeretség után képes volt akkora sóvárgást produkálni, hogy még egy kis
vámpírharapásos fun-ban is benne volt.
(Viszont itt hozzá kell tennem, hogy simán meglehet, hogy ha
néhány éve olvasom, kicsit se lett volna zavaró, mert Jaxon tényleg egy elég
jól megalkotott, tinikönyves álomfiú;))
És hogy mi sül ki ebből az egész kavalkádból? Azt nem lőném le, ha
valaki szereti az ilyesmit, mindenképpen ajánlom, hogy olvassa el, mert nem fog
csalódni. Egyedüli figyelmeztetésként viszont meg kell jegyeznem: a könyv borzalmas
függővéggel zárul!
Végezetül pedig, ha igazak a hírek, az Universal megvásárolta
a jogokat, hogy filmadaptációt készíthessen a könyvből. Sajnos erről többet egyelőre
nem találtam, de ha érkezik bármi, arról mindenképpen írni fogok még a jövőben.
Kedvenc karakter: Jaxon (kérdés
volt ez valaha?:D)
Kedvenc jelenet: sokáig tudnám sorolni, a
sok sms-ezés, a borzalmas faviccek, és az összes jelenet, ahol Jaxon feltűnik a
színen, hogy megmentse Gracet
Kedvenc idézet:
„Elvégre, ha valaki azt tervezi,
hogy még nagyobb hatalmat, még több pénzt és befolyást szerez, akkor azt el
kell vennie valahonnan. A történelem pedig bebizonyította, hogy e három dolog
elvétele nem kifejezetten humánus procedúra azokra nézve, akiktől elveszik.”
Mélypont: Jaxon múltja
Borító: Gyönyörű,
szerintem ez az idei évben az egyik kedvencem
Első mondat:
A szélső terminál ajtajánál állok,
a repülőgépet nézem, amire hamarosan fel fogok szállni, és közben mindent
elkövetek, hogy ne boruljak ki teljesen.
Értékelés:
(Igen, tudom, elég sok mindent kifogásoltam, de attól függetlenül ez a téma örök kedvenc, igazi guilty pleasure nálam, szóval akármennyire zavart néha, akkor is nagyon szerettem ezt a könyvet)
Carpe noctem!
Lex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése