Norvég erdő - Murakami Haruki

A Beatles Norvég erdő című legendás dala Toruban felidézi az első szerelem emlékét, azt az időszakot, amikor beleszeret elveszett barátja szerelmébe, Naokóba. Egyszeriben visszacsöppen a húsz évvel korábbi Tokióban töltött diákéveibe, abba az életbe, amelyet viharos barátságok, szeszélyes fellángolások és szakítások, alkalmi szeretkezések, érzelmi zűrzavarok, veszteségek és beteljesületlen vágyakozások tettek emlékezetessé. Újraéli a találkozást a szókimondó, öntörvényű lánnyal, Midorival is, aki a felnőtté válás határán arra késztette, hogy válasszon múlt és jövő között. Könnyednek tűnő, rafinált történetében Murakami megidézi az 1960-as évek diáklázadásainak hangulatát, a szabad szerelem, a nagy ivászatok, az élvezetek kamaszos, provokatív hajszolásának popzenés világát. Ám a felszín alatt leheletfinom érzékenységgel ír életről, halálról, és a felnőtté válás mélypontjai és magaslatai közt hányódó fiatalság sebezhetőségéről.

Egy kihívás miatt, na meg persze, mivel Murakami az idei egyik nagy kedvencemmé vált, újból tőle hozok nektek ma egy ajánlót (ígérem változatosabb leszek), mégpedig egy igen híres könyvéről, ami egy Beatles dal után kapta a címét.

Nem tudom elégszer ismételni, mennyire szeretem Murakami stílusát, és nagyon örülök, hogy az első könyvével kezdtem az ismerkedést műveivel, annak ellenére, hogy sokan úgy vélekednek róla, a Hallgasd a szél dalát még kiforratlan, még nem igazán találta meg ott a stílusát. Na de, hogy miért is örülök ennek, illetve miért is hangsúlyozom ki, azt majd az ajánló során részletezem, de előbb szeretném megemlíteni, mennyire jó fülszöveget írtak a könyvnek. Mármint a fülszöveg célja, hogy egy apró betekintést adjon a könyvbe, de az évek során rászoktam, hogy nem veszem kézpénznek, gyorsan átfutom, ha a téma nem az én műfajom akkor visszateszem a könyvet, de általában nem a fülszöveg alapján döntöm el, elolvassam-e az adott művet, ugyanis a legtöbb fülszöveg vállalhatatlan (nehéz is egyébként megírni őket). Sok kedvenc könyvemet tettem volna vissza, ha csak a leírása alapján ítélem meg. Itt viszont egy gyönyörű összefoglalást kaptunk, pedig egy elég nehéz könyvről van szó.

És pont ezért nagy bajban vagyok az ajánlóval, hiszen a fülszöveg már mindent leír, amit a cselekményről tudni kell. Ezúttal is egy „slice of life” könyvet kaptunk az írótól és továbbra is imádom ezt a stílust, ugyanis, bár történet szempontjából nem beszélhetünk egy izgalmas műről, ha az író ért hozzá, márpedig Murakami ért hozzá, mégis le tudnak kötni ezek a típusú könyvek. Ugyanis ezek a művek, bár a hétköznapokat írják le, mégis kicsit a szürke mindennapok alá ásnak, és inkább a lelki folyamatokat célozzák meg.

A Norvég erdő már valóban egy kifinomultabb mű, érződik rajta, hogy ezúttal az író tisztában van azzal, mit is szeretne alkotni, milyen hatást szeretne kiváltani az olvasókból. Mégis, örülök, hogy első műve volt számomra is az első, mégpedig azért, mert a Hallgasd a szél dalát kötet mellékszereplőiről szól a Norvég erdő. Ugyan az első művében csak óvatosan említi őket, itt azonban kiderül, milyen szálak fűzik őket igazán a főszereplőhöz. Murakami könyvei, mindig is úgy éreztem, hogy valójában vallomások. Vallomások az író életéből, emlékek a fiatalkorából és talán gyógyír a fájdalmas emlékeire és veszteségeire. Akárhogyan is, könyvei mindig megmozgatnak bennem valamit.

A könyv karakterei eléggé különcök, sok vélemény szerint nem is túl életszerűek, és teljesen megértem miért gondolják ezt mások, hiszen sokszor tényleg elég szélsőségesen gondolkodnak a műben. De azért valljuk be, Japánban mindig is másképpen gondolkodtak az emberek Európához képest, más a kultúra, és az 1960-as években azért történt ez az. Ennek ellenére is lehet mondani, hogy sok a furcsa szereplő, szerintem azonban Murakami szándékosan alkotta őket ennyire megfoghatatlannak. Japánban még ma is keveset beszélnek ezekről a témákról, de még Európában is tabunak számítanak, Murakami pedig töményen a nyakunkba önti az egészet. Mert attól még, hogy nem beszélünk róla, vannak és lesznek ilyen emberek, valószínűleg sokkal többen, mint azt gondolnánk, és sokszor ezek az emberek azok, akik nem fejezik, vagy nem tudják igazán kifejezni magukat.

A Norvég erdő egy nehéz mű. Nehéz, mert Murakami szinte már közönyösen ír a legnagyobb tragédiákról, mégis érezni a sorok között megbújó melankolikus hangulatot. Nehéz, mert olyan témákat vesz elő, amikről nem mindenki olvas szívesen, és nehéz, mert sajátosan látja a világot, illetve az akkori Japán is teljesen más értékeket képviselt, mint Európa sok része. És végül nehéz, mert ha ez valóban vallomás, akkor egy viszontagságokkal teli életbe nyerünk betekintést.

Mégis, a sok fájdalmas téma mellett gyönyörű, hiszen Murakami olyan dolgokról ír, amik bárkivel megtörténhetnek, mert mindig lesznek traumák és nehézségek, mert sokszor magunk sem értjük mi történik körülöttünk, vagy éppenséggel a fejünkben. Mert mindannyian elfáradunk néha és mert a tragédiák ugyanúgy az élet részét képzik. Murakami könyveiben sokszor nincsenek csavaros cselekmények, izgalmas csaták vagy mesebeli szerelmek. De van bennük igazság és tapasztalat, van bennük „élet”.

Igazából nehéz leírni, miért is fognak meg a könyvei annyira, talán a gondolkodásunk hasonlít kicsit, talán csak könnyen a szereplői helyébe képzelem magam, talán valami más miatt, nem tudom. De az biztos, hogy teljes szívemből ajánlom a műveit azoknak, akik nem félnek, ha a kimondatlan dolgokat papírra vetik, akik nem félnek a tragédiáktól és legfőképp azoknak, akik úgy érzik másképp látják a világot.

Kedvenc karakter: -

Kedvenc jelenet: nem igazán tudnék egyet kiemelni, az egész együtt nyer értelmet

Kedvenc idézet:

„Mi mindannyian (a „mi” alatt értem a normális és a kevésbé normális embereket) tökéletlen emberek vagyunk egy tökéletlen világban. Hiszen nem élünk olyan merev pontossággal, mintha vonalzóval-szögmérővel mérnénk ki minden egyes tettünket, olyan kiszámíthatóan, mint egy banki betét.”

Mélypont: talán Reiko és Toru utolsó beszélgetése

Borító: kicsit barátkoznom kellett vele, de összességében szép, letisztult

Első mondat: „Harminchét éves voltam, ültem egy Boeing 747-esen.”

Értékelés:

Carpe noctem!

Nico