Amerikai istenek - Neil Gaiman

"Az istenek meghalnak. És amikor valóban meghalnak, senki sem gyászolja őket és senki sem emlékszik rájuk többé. Az eszméket nehezebb megölni, mint az embereket, de a végén őket is el lehet pusztítani."

Szörnyű ​vihar közeledik…

Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.

Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna.

Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát.

Ez volt számomra 2022 évindító könyve. Régóta szemezgettem már vele, de csak idén szántam el magam. Meg kell mondanom, jó nagy fába vágtam a fejszém, de egyáltalán nem bántam meg.

Nehéz bármit is írni úgy, hogy ne tartalmazzon cselekményleírást és ne lőjek le egyetlen fordulatot se, mert hú, hát abból aztán bőven volt. Azt hiszem, ebben rejlik Neil Gaiman zsenialitása: minden története komplex, a legapróbb mozzanatoknak, fel-fel villanó karaktereknek is fontos szerepe van a későbbiekben. Olvasás közben sokszor csak néztem, próbáltam összekötni a pontokat. Aztán valahol az utolsó harmadában összeállt az egész. Kénytelen voltam letenni a könyvet pár másodpercre, hogy felkaparjam az állam a padlóról.

Az Amerikai istenek mind térben, mind pedig időben hatalmas távolságokat ölel fel (nem is csoda, egy kifejezetten hosszú könyvről van szó). Sokszor azt az érzést keltette, hogy nem csak egy történetet olvasok, hanem egy utazásban veszek részt, amely során végigkísérem a főszereplőnket, Árnyékot az élet útján. Hosszú, bizarr utazás ez, keresztül Amerika lelkén, még annál is bizarrabb útitársakkal, de pont ettől válik különlegessé.

Na, de ki is ez a bizonyos Árnyék és miről szól maga a történet?

Árnyék egy nagydarab, mogorva külsejű fickó, akit a vártnál hamarabb engednek ki a börtönből. Ám mielőtt ez megtörténne, szörnyű hírt közölnek vele: a felesége, az egyetlen, akiért élni akart, meghalt egy autóbalesetben. Árnyék nem hiszi el, vagy legalábbis nem akarja elhinni, ezért hazautazik. A repülőút alatt azonban találkozik egy férfival, aki Szerda néven mutatkozik be és itt kezdődnek a bonyodalmak.

Vihar közeleg, a világ láthatatlan erői összecsapásra készülnek. A régi és az új, az ősi, amerikai istenek és a modern világ bálványai egymás ellen fordultak. Szerda meg akarja fékezni a kitörni készülő poklot és ehhez szüksége van egy testőrre. Erre a szerepre szemeli ki Árnyékot, aki alkatából és múltjából fakadóan tökéletes alanynak bizonyul. (Függetlenül attól, hogy a későbbiekben azért róla is sok minden kiderül, és bebizonyosodik, hogy nem feltétlenül igaz minden sztereotípia, amit az „izomagyak”-ról állítanak)

Árnyék a maga módján elég passzív személyiség, inkább amolyan néma megfigyelő, ahogyan azt a neve is sejteti. Egyszerre van jelen mindenhol, úgy, hogy közben sokszor olyan, mintha nem lenne. De ahhoz, hogy apró darabokból felépítve olvasóként is átláthassuk ezt az igencsak szövevényes képet, pontosan ilyen karakterre volt szükség. Kicsit olyan, mintha Neil Gaiman mérlegen mérte volna ki minden tulajdonságát, amikor megalkotta.

A könyv egyik központi eleme a bűvészet. Árnyék maga is szívesen gyakorol különféle trükköket és Szerda is félelmetes simlis hírében áll és történet folyamán többször meg is mutatja, mivel érdemelte ki ezt a címet.

A láthatatlan háborúra készülve számos mitológia alakjaival találkozunk, mindenki megjelenik, aki valaha is lábnyomot hagyott Amerika színes történelmében. A régi istenek félnek, hiszen ha már senki se áldoz nekik, semmi se marad belőlük, örökre a múltba vesznek. De ahogyan arra a történet is rámutat, az új bálványok ideje is véges. Mindig van valami újabb, színesebb, csillogóbb, ami túlszárnyalja a régi csodákat.

Eredeti ötlet, szövevényes cselekmény, más nem is kell, hogy magába szippantson. A boncolgatott komoly témák mellett bőven jelen volt a humor is, amit már megszokhattunk Neil Gaimantől. Azon azért elgondolkoztam, hogy minek kellett történnie vele ahhoz, hogy így írjon a magyarok istenéről:

Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig olyasvalakire emlékeztetett, aki alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árul idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbáll, akár végzett a munkával, akár nem.

Végezetül a fellengzős dicséret helyett álljon itt egy egyszerű, ámde igencsak jó tanács mindenkinek, akit vonz a fantasy és a mitológia világa (és azoknak is, akiket nem), aki szeret könnyeket hullatni, majd egy oldallal később a hasát fogva nevetni és aki nem fél elkalandozni Amerika borzongóan sötét, ugyanakkor mesevilágként tündöklő szívébe: HA TEHETED, OLVASD EL EZT A KÖNYVET!

Kedvenc karakter: Mindenki magával ragadott, de úgy igazán senkihez sem tudtam kötődni (bár, ha feltétlenül választanom kell, biztosan Lokit mondanám, mert szeretem a jó fordulatokat és neki sikerült meglepnie)

Kedvenc jelenet: a körhinta

Mélypont: -

Borító: kifejező (a netflixes verziót viszont legszívesebben a Dunába hajítanám)

Kedvenc idézet: Ha isteneket akarsz egy csoportba gyűjteni, az olyan, mint felsorakoztatni egy csomó macskát. Természetüknél fogva nem alkalmasak rá.

Első mondat: "Árnyék három évet húzott le a börtönben."

Értékelés:

Carpe noctem!

Lex