A tanulás még soha nem volt ennyire halálos.
A végzet iskolájának neve Solomancia, a mágikus hatalommal bírók tanintézménye, ahol a kudarc szó szerint halált jelent – mígnem egy El nevű lány el nem kezdi feltárni a hely titkait.
Itt nincsenek tanárok, nincsen szünidő, nincsenek barátok sem, csak stratégiai szövetségesek. A túlélés fontosabb, mint bármilyen jegy, mert az iskola nem engedi a diákjait távozni addig, amíg le nem teszik a záróvizsgát… vagy meg nem halnak. A szabályok csalókán egyszerűek: Ne járkálj egyedül a folyosókon! És óvakodj a mindenütt lesben álló szörnyektől!
El azonban különösen alkalmas arra, hogy szembeszálljon az iskola veszélyeivel. Szövetségesei ugyan nincsenek, de sötét hatalma hegyeket képes lerombolni, és milliónyi életet eltörölni. Könnyen legyőzhetné az iskolában cserkésző szörnyeket. A gond csupán az, hogy ez a sötét mágia az összes többi tanulóval is végezne.
A cím és a fülszöveg alapján valamiféle sötét Roxfortra számítottam. A sötétet megkaptam, a Roxfortot kevésbé, a könyv inkább egy felnőtt Harry Potterre hasonlított, ahol nem az ellenségeid vagy a tanárok, hanem maga az iskola akar eltenni láb alól.
A világfelépítéssel kezdeném a sort, nem csak azért, mert Naomi Novik egy igencsak összetett, komplex és izgalmas világot hozott létre, hanem azért is, mert a könyvben a világa kötött le igazán. A Solomanciában nincsenek tanárok vagy karbantartók, a diákokon (és persze a szörnyeken) kívül egy teremtett lélek sincs az iskolában. Maga az épület az „űrben” egy kavargó semmiben lebeg, egyetlen terme kapcsolódik csupán a valódi világhoz, azt azonban ellepik a szörnyek, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog. Nem is a mindennapos szörnytámadások vagy a diákok közti kegyetlen árulások a legijesztőbbek, hanem az az elszigeteltség, amibe belekényszerítik a diákokat.
Az iskola évente párszor halandólánggal kitakarítja magát és elpusztítja a szörnyek nagy részét, és ha valaki éppen a folyosón vagy a termekben lófrál… nos nem kell többé a szörnyek miatt aggódnia. Ami kifejezetten tetszett, hogy minden évfolyamnak megvan a saját emelete, év végén pedig beindulnak az iskola hatalmas fogaskerekei és átforgatják a rendszert. Minden szint eggyel lejjebb kerül, így a végzősök részlege, pont a külvilággal összekötött, szörnyektől nyüzsgő vizsgaterem szintjére kerül. A vizsga pedig? Életben maradni és átlépni a kapun.
A mágiarendszer viszonylag egyszerű, a varázslók manát, azaz életerőt gyűjtögetnek és ezeket használják fel az igéikhez. Ha elég manával rendelkezel (amit egyébként rengetegféleképpen lehet szerezni, többek között sporttal, horgolással és nyújtásokkal, a lényeg, hogy minél többet fáradozz), akkor több esélyed van a túlélésre. Ezt használják ki az enklávék, egy-egy nagyobb varázslócsoport, akik generációkon keresztül gyűjtögetik a manát, így az utódról, utódra száll. Ha tagja vagy az adott enklávénak, szinte végtelen mennyiségű mana áll rendelkezésedre. Kicsit sem egyenlőtlenek az esélyek. Vannak azonban, akik nem manaelvű varázslók, ők a malifikárok, akik az igékhez szükséges erőt más élőlényekből nyerik. Lehetnek ezek növények, bevitt kisebb testű állatok vagy más diákok is…
Szörnyek, azok vannak bőven, igazi barátságok
viszont nemigen. A társas kapcsolatok kimerülnek a taktikai szövetségekben, ezt
leszámítva mindenki a túléléshez szükséges mana és tudás felhalmozásának
szenteli az idejét. Kapcsolatok nélkül viszont szinte lehetetlen ép bőrrel
megúszni, még mosdóba vagy órára se mehet egyedül az ember, nehogy
megkockáztasson egy szörnytámadást. Az írónő tehát fogott párszász gyereket és összezárta
őket egy elszigetelt, veszélyekkel teli iskolába a semmi közepén, hogy egymás
kárára próbálják meg túlélni a tanéveket.
Éppen ezért a karakterek sem azok az aranyos, szerethető kisdiákok. És akkor ott a főszereplőnk, Galadriel, aki két és fél évig szinte teljesen egyedül boldogult, és valljuk be nem véletlenül. Ugyanis hihetetlen bunkó tud lenni, majd pár oldallal arrébb siránkozik, miért nincs senki, akire számíthatna a bajban. A könyv első felében kifejezetten idegesített, a végére azonban egész szerethető karakter vált belőle.
És akkor jöjjön a gyenge láncszem, a cselekmény. Hogy is mondjam, a könyv első fele csak nyomokban tartalmazott némi cselekményt, teltek a napok, a diákok elmentek órákra majd visszabandukoltak a szobájukba. Néha egy-egy diákot megettek a szörnyek, de ezeket leszámítva nem történt semmi. Ha a cselekmény nem lett volna egy ennyire összetett és izgalmas világba csomagolva, nem hiszem, hogy lekötött volna. Így viszont egyáltalán nem zavart, pláne, hogy a végén azért történtek izgi dolgok, az utolsó mondat pedig enyhe függővégként is felfogható.
Összességében egy érdekes és kevésbé megszokott könyvet kaptunk az írónőtől, összetett ámde sötét világgal és szarkasztikus, kemény lelkű diákokkal. Kíváncsi vagyok, hogy a folytatás leköt-e majd.
Kedvenc karakter: Orion Lake, bár egyik karakter se nőtt olyan nagyon a szívemhez (egyébként, hogy lehet egy karaktert Tónak hívni?)
Kedvenc jelenet: a szövetség megalakulása
Kedvenc idézet:
„– Anyám három hónapos terhes volt velem a záróvizsga idején.
[…]
– Ezek szerint te vagy az egyetlen ember, aki kétszer is levizsgázik.”
Mélypont: nem igazán tudok kiemelni egyet se, nem volt egy kiemelkedően rossz része sem, max néhány kevésbé izgalmas
Borító: egyszerűen gyönyörű, azonnal megakadt rajta a szemem
Első mondat: „Amikor Orion másodszor is megmentette az életemet, úgy döntöttem, hogy meg kell halnia.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése