Szépvölgyi Rianna egy eldugott
völgy grófkisasszonya, aki bogaras atyjával és zenész ikeröccsével él. Rianna
férfiruhában van, amikor balszerencséjére találkozik Ras parancsnokkal, aki a
hazaérkező hírhedt Kartal hercegnek gyűjt katonákat.
Riannát összecseréli az ikertestvérével, és magával viszi.
Ha rájönnek, hogy Rianna lány, kiirthatják felségárulásért a családját.
Vajon sikerül visszacserélnie magát, mielőtt lelepleződik?
De mit tegyen addig a férfiasan vonzó Ras, a magát mutogató jóképű Mort és a
vad Lidérc közelében, ha a mágiája csalogatja a férfiakat?
Míg a hercegre várnak, valaki vadászni kezd a csapatra.
Rianna nem számíthat másra, csak az eszére, és egy hajmeresztő szövetségesre,
miközben őket lesi a természet, ami hol a halálukat akarja, hol pedig
illetlenül valami mást.
„…amikor reggelente álmosan felnézel a tornyokra vagy megcirógatod a falat, az ember azt kívánja, bárcsak ő lenne a kezed alatt.”
Régóta szemezgettem már ezzel a
könyvvel, On Sai már az Apa, randizhatok egy lovaggal? óta megnyert magának. Annak talán nem feltétlenül én voltam a célcsoportja, de a létező legjobb
időpontban olvastam és azóta is nagyon szeretem On Sai írásait, így nem volt
kérdés, hogy a Vágymágusok sorozatra is lecsapok, amint lehet.
A Vágymágusok, ahogyan az már a
címéből is sejthető, átlépi az Apa, randizhatok egy lovaggal? tiszta, ya
világát. Bár a Könyvmolyképző Kiadó a vörös pöttyös kategóriába sorolta, szerintem
azért bőven akadtak itt arcpirító jelenetek (khmm, igen Lidérc, rád nézek és a
körtékre…!)
A történet főhőse Szépvölgyi Rianna,
aki a Szépvölgyi család grófkisasszonya. Nemes lánya egy kissé talán bogaras
családnak és borzalmas titkot rejteget: örökölte az anyja mágiáját és ő is szipoly
lett. A könyv világában a mágia kettős, létezik tipikusan férfi és tipikusan
női mágia (bár a történet során már kaptunk kitekintést arra is, hogy ez nem
feltétlenül törvényszerű, inkább csak amolyan évek során gyökeret vert szokás).
Ezutóbbit képesek uralni a szipolyok, akik a természet erejéből, illetve a
vágyakozásból táplálkoznak. Ahogyan az várható, a férfiak uralta világ nem
tűrte meg őket sokáig, a szipolyokat üldözik és kíméletlenül legyilkolják, így Riannának
is titkolnia kell a képességét. Ikertestvére, Roan bár maga is birtokolja a
mágiát, képtelen betölteni a családban a férfi szerepet, így ezt gyakran Rianna
teszi meg helyette. Egypetéjű ikrekként gyakran cserélnek helyet, hogy Roan a
zenének és a művészeteknek élhessen, Rianna pedig a kezébe vehesse a dolgokat.
A gond akkor kezdődik, amikor a
völgybe érkezik Ras parancsnok, aki a hírhedt Kartal hercegnek gyűjt mágusokat
és Riannát találja meg a testvére ruháiban. Így aztán felcserélik őket és
Roanból Rianna lesz, Riannából pedig a testvére, Roan.
Ahogyan az az On Sai könyvekre
jellemző, a történet telis-tele van humorosabbnál humorosabb jelenetekkel, amik
csak úgy kínálkoznak az alapszituációból. Dobjunk egy széltől is óvott nemeslányt
egy halom vele egykorú férfi közé és nézzük, ahogy sorozatosan megbotránkozik az
izzadtságtól büdös, sörszagú, pajzán valóságon. Mert bizony a mesebeli lovagok
igenis látogatják a latrinát, böfögnek, disznó vicceket mondanak és minden
borzalmat művelnek, amiről egy lánynak tudnia sem kellene. Nemhogy egy
grófkisasszonynak.
Tovább bonyolítja a helyzetet,
hogy szipolyként ösztönösen vonzza magához a másik nem tagjait, így egyre több félreérthető
pillanatba keveredik. Hamarosan elterjed róla, hogy bizony a saját neméhez
vonzódik és egész tábor indácskának könyveli, ez pedig természetesen egy
halom újabb bonyodalmat szül.
Aztán ott van mi vad, csapzott
csavargónk is, akit csak Lidércként ismerünk meg.
„Rendes fickó, csak túl sok
kése van, világos?”
Ha a saját érzései nem is, hát
az, amit ez a fiú kivált belőle, végleg a feje tetejére állítja Rianna világát.
Az a szép Lidércben, hogy egészen a legvégéig nem derül ki, pontosan mit és
hogyan is akar (sőt, még akkor is bőven maradnak kérdések). Előbb ránt tőrt,
mint kérdezne, hirtelen haragú, sokszor egyenesen kegyetlennek tűnik, de
valahogy mégis pontosan ettől válik szerethetővé. Néha úgy tűnik, mintha ki nem
állhatná Riannát, néha viszont képtelen boldogulni nélküle és ez legalább annyira
összezavarja őt, mint a lányt.
És ha mindez nem lenne elég
bonyodalom, valaki szervezett támadásokat indít a csapat ellen. De pont ennek
köszönhetően nyilvánul meg Rianna igazi ereje. Nem áll be az elveszett főhősnők
sorába, helyt áll még akkor is, amikor azt kell védenie, aki bántotta, kiáll
azokért, akikért más nem tenné meg és még a legsötétebb pillanatokban is
ízig-vérig nemeshölgy marad. Korábban egy egész grófságot irányított (ha már a
bogaras apja és az alkalmatlan öccse nem tette meg), most pedig egy marék forrófejű,
pajzán mágustanonc élére kell állnia, ha túl akarja élni.
Ő és Lidérc tökéletes párost
alkotnak és tűkön ülve várom, hogy végre lehulljon a lepel és kiderüljön Rianna
titka, mert az, hogy őket még a sors is egymásnak szánta, egyáltalán nem kérdés.
Viszonylag hamar rájöttem a
csavarra, bár volt néhány ügyes elterelés, de nem is örülhettem volna jobban a
dolgok alakulásának. Magával ragadott a történet, ha tehettem volna, együltő
helyemben végig is olvastam volna (persze az élet szeret közbeszólni, előkerülnek
olyan halandó problémák, mint az alvás, az evés, meg hasonlók:D),
de így is hamar a végére értem.
A világfelépítés csodálatosan
részletes, mégsem éreztem soknak, pontosan annyi tudtunk meg, amennyit kellett.
Egy-egy tipikusan magyar jegy is megjelenik, az európai középkori világ néhány apró jellemzője is felvillan néha, de valójában annyira egyedinek hat a
történet, hogy nem tudnám megmondani, mihez is hasonlít.
Ilyen megközelítésből még soha
nem találkoztam a mágiával, az, ahogy az erő összefonódik a természettel, a
férfi és női szerepekkel, egyedi és zseniális. Sokszor olyan érzést kelt,
mintha olvasóként én is együtt könyörögnék Riával az elemeknek és a tornyoknak,
hogy szánjanak meg és mentsenek ki a bajból.
Aztán, ha teszünk egy lépést
hátra és jobban belegondolunk a történetbe… Ria esete a dobbal, vagy az a
bizonyos utolsó, körteaszalós rész. Ha elgondolkozunk, mi is történik ott valójában,
mit is csinál Lidérc azzal a bizonyos körtés ládával… Le kell szögeznem, hogy
én bizony nem rajongok az erotikus könyvekért. Nincs bajom azokkal, akik igen,
de én általában valahogy inkább erőltetettnek és elcsépeltnek érzem ezeket a
jeleneteket. De itt a lényeg: általában. A Vágymágusok esetében ez tökéletesen
a feje tetejére állt, mert minden annyira gyönyörűen van megfogalmazva, annyira
érzéki és magával ragadó, hogy akár akarod, akár nem, egyszerűen a sorokhoz
tapadsz és csak olvasod, ameddig a végére nem érsz. Akkor aztán csak állsz ott
a függővég felett, mintha magad is egy szipoly áldozatául estél volna és
vágyakozol a következő rész után.
Kedvenc karakter: Lidérc (kérdéses volt ez valaha is?)
Kedvenc jelenet: a merénylő első támadása
Mélypont: ami azzal a bizonyos láda körtével történik
Borító: egyszerű, de gyönyörű és azt hiszem, mindent elmond a történetről
Kedvenc idézet:
Nehéz választani, annyi mély
gondolat jelenik meg a sorok között. Meg aztán ott vannak azok a jelenetek is,
amik után be kellett csuknom a könyvet, nehogy hangosan felnevessek az éjszaka
közepén és felkeltsem a békésen szendergő családom. De ha választanom kell egy
olyat, amiben megjelenik a könyv lelke, talán ezt mondanám:
„Nem az erőszak az igazi erő,
hanem a szeretet. Ez az, ami erejével láncba köt, és leigáz mindent.”
Első mondat: "A hegytetőn álltam, és próbáltam kacéran viselkedni a széllel, de valljuk be, túl hűvös volt hozzá."
Értékelés:
Carpe noctem!
Lex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése