"Szeretettel bármi lehetséges."
A félig tündér, félig ember Bryce Quinlan imádja az
életét. Minden estét bulizással tölt, és eltökélte, hogy kiélvezi mindazt, amit
Lunathion – azaz Crescent City – nyújthat. Csakhogy egy kegyetlen gyilkosság
alapjaiban rendíti meg a várost, és Bryce világa darabokra hullik.
Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb
szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a
gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje
minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.
Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…
Vegyes érzéseim vannak. Nem hiszem,
hogy népszerű leszek ezzel, de több, mint a feléig hadilábon álltam a
történettel, ami egy 912 oldalas könyv esetén azért igencsak tekintélyes adag.
Kicsit olyasmi volt, mint azok a terjengős tévésorozatok, ahol részeken keresztül
nem történik semmi, de a függővég miatt gondolkodás nélkül kattintunk a következő
részre. Hát, valahogy így éreztem én is.
A történet egy félig tündér, félig emberlánnyal, Bryce Quinlannal indít, aki átlagos partihercegnőként éli az életét. Minden napja küzdelmek sokaságából áll, dacol a lenézéssel, ami a fajtáját övezi, furábbnál furább pasik környékezik meg, rémes munkahelyen dolgozik, a főnöke pedig rendszeresen azzal fenyegeti, hogy gusztustalan csúszómászóvá változtatja. Egyedül vérfarkas barátnőjére, Danikára számíthat. Danika legalább olyan különleges, mint amilyen különleges a barátságuk Bryce-al, ő a valaha élt egyik legerősebb farkas, fényes jövő vár rá.
Aztán megtörténik a baj. Egy borzalmas gyilkosság és Bryce egyetlen
éjszaka alatt mindenét elveszíti. Abbahagyja az ivást, leteszi a drogokat,
visszavonul a gyász és a magány börtönébe. Életben van, de nem él igazán. De
két év elteltével ismét gyilkosság történik és úgy fest, ő az egyetlen, aki kiderítheti,
mi zajlik a háttérben.
És itt jön a képbe Hunt Athalar, az Umbra Mortis, azaz a
halál árnyéka. Az angyal, aki két évszázada lázadást szított a köztársaság és az
istenekként uralkodó Aszterek ellen. Az angyal, aki ezután elbukott és rabszolgává vált. Egykor félelmetes erejét töviskorona korlátozza,
régen villámokat idézett, most viszont Crescent City sötétben megbúvó gyilkosa,
aki a kormányzó, Micah parancsára gyilkol.
Gonosznak van lefestve, egy kíméletlen szörnyetegnek, de
valójában ő is hatalmas terhet cipel. Nem csak a múltja bűnei és a kezéhez
tapadó vér, hanem a kormányzó kegyetlen játéka is ólomként nehezedik a vállára. Micah ugyanis alkut ajánl:
ha Hunt annyi embert megöl a parancsára, amennyi annak idején a lázadása közben meghalt,
visszakaphatja a szabadságát. Csábító mézesmadzag és kellően kegyetlen, Huntnak azonban reményt ad. Akkor meg még inkább, amikor
a kormányzó felajánlja, hogy lecsökkenti ezt a számot, ha Hunt rájön, ki állhat a városban
egyre szaporodó gyilkosságok mögött.
Így Hunt és Bryce végül kénytelen együttműködni a nyomozás
során. Az azonban egyáltalán nem megy egyszerűen. Ők ketten sem igazán jönnek
ki és a nyomok sem segítenek. Sőt, épp ellenkezőleg: minél több mindenre
fény derül, annál több új titok bukkan fel.
És valahol itt éreztem azt, hogy leült a történet. A
világfelépítés összetett és hihetetlenül részletgazdag, viszont ennek van egy
hatalmas hátránya is. Nagyon töménynek hat a rengeteg ledarált információ. A
különleges szokások, az Elhajózás, a Zuhanás, a Felemelkedés mind-mind érdekes,
komplex világot tártak elénk, de igazán csak a végére áll össze a kép arról,
hogy valójában mi és hogyan is mozgatja a világot.
Az viszont nagyon sokat hozzáadott, hogy nem csak Bryce
szemszögéből láthattuk a történteket. Nem azt mondom, hogy bajom lett volna
vele, de a könyv háromnegyedéig kedvenc se igazán volt. Megértem, hogy sok
mindenen keresztülment, de attól még rengeteg indokolatlan megnyilvánulása
volt.
Aztán ott van még Ruhn Danaan, a valbarai tündérek lázadó koronahercege
– és egyúttal Bryce féltestvére. Az ő személyében azért sikerült új kedvencet
avatnom, még ha nem is szerepelt olyan sokat. Azt mindenesetre érdekes volt
nézni, hogyan alakul a kapcsolatuk, hogyan süllyedtek olyan mélyre, hogy Bryce szólni se igazán akart hozzá, majd hogyan kovácsolódnak újra igazi testvérekké.
Ettől függetlenül azért a fél szereplőgárdára ráférne egy látogatás a pszichológusnál. Vagy kettő, ha már ott tartunk. Szadisták, pszichopaták, vagy lelki roncsok – és ennek végtelen kombinációi mindannyian. A tündérektől még csak-csak elnézi az ember, sőt, a sztereotípiák miatt talán pontosan ezt is várjuk tőlük, de a többiek… Az arkangyal kormányzó, Micah beteges játékai legalább olyan gyomorforgatóak voltak, mint amennyire érdekfeszítőek is. Egy kegyetlen dög és hátborzongatóan kreatív, ami a büntetéseket illeti, de benne is volt valami igazán érdekes. Szeretem, amikor a gonosz nem csak azért gonosz, mert megteheti, hanem igazi motivációja van rá – még akkor is, ha az romlott.
A könyv közepe borzasztóan elnyújtottnak érződött, viszont az
utolsó kétszáz oldal kárpótolt mindenért. Bryce és Hunt közös
jelenetei, a fürdőszobás pillanatok, amikor a félelmet nem ismerő harcos
összeroskadt annyira, hogy önmagát is képtelen legyen ellátni, a könnyed piszkálódás, a felfedett titkok... Bryce végre megvillantja a partihercegnő mögött rejlő, törődő lelkét, Hunt pedig feltárja a múltja szörnyűségeit. Ez a
töréspont. Itt már látszott, hogy ki és milyen utat járt be és milyen sok van
még hátra.
És a történet is innen indul be igazán. Az arkangyalok
viselkedése, a ranglétrán betöltött szerepek, a pszichológiai hadviselés, a
lelki folyamatokkal történő mocskos játékok innentől kezdve a lapokhoz
szögeztek és kifacsartak. Anélkül, hogy bármit is elárulnék a lezárásról, azért
meg kell említenem, hogy a fordulatok nagyon ötletesen lettek felépítve és
érzelmekből sem volt hiány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatódtam meg néhány
jeleneten.
Külön örültem, hogy Sarah J. Maas nem hozta be az „eleve
elrendeltetettséget”, meg a szokásos „minket egymásnak rendeltek/az enyém vagy” szálat. Hunt
és Bryce kapcsolata nem birtoklásról szólt, hanem a saját döntéseikről. Ez
tette igazán széppé. Saját döntésből bontották le a falaikat egymás előtt,
saját, szabad akaratukból nyíltak meg szép lassan a másik felé, hogy aztán
rájöjjenek, mégsem különböznek annyira, mint gondolták. És emiatt válhattak
végül egymás tökéletes társaivá.
Elgondolkodtató és mély üzenete van ennek a történetnek:
szerelemről, szeretetről, barátságról, igazságról, hitről, reményről és
áldozatokról. Persze a humor és a feszültség sem hiányzik. Az eleje miatt
kedvenc történetem nem lesz, de nagyon szerettem és bár nem azonnal, de
mindenképpen tervben van, hogy elolvasom majd a nemsokára érkező folytatást is.
Mert ahogyan azt az epilógus is sejteti, Bryce és Hunt
története koránt sem ért véget, Crescent city világa pedig még számos
titkot rejteget.
Hogy rámutassak, milyen széles palettán is mozog ez a történet,
két idézetet is hoztam. Mert meghökkentő, de legalább olyan szórakoztató, hogy
ilyen mélyreszántó gondolatok után:
„– Ez a lényeg, Bryce! Az életé. Hogy úgy élj, úgy
szeress, hogy közben tudod, holnap az egész eltűnhet. Ettől lesz minden
annyival értékesebb.”
... megjelenhetnek ilyen párbeszédek is:
Kedvenc karakter: Ruhn Danaan
Kedvenc jelenet: Bryce és Hunt jelenete a fürdőszobában, Bryce Zuhanása
Mélypont: Micah Domitus és az arkangyalok
Borító: ritkán találkozom ennyire gyönyörű borítókkal
Kedvenc idézet: "szeretettel bármi lehetséges"
Első mondat: "Egy farkas volt a galéria ajtajában."
Értékelés:
Capre noctem!
Lex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése