Öt kismalac - Agatha Christie (Hercule Poirot XXIV.)

Carla, a csinos, okos és bátor fiatal lány nem épp szokványos ajándékot kap a huszonegyedik születésnapjára: egy levelet, mely azt állítja, hogy rég halott édesanyja ártatlan. A bűnt, amelyért elítélték, nem ő követte el. Valójában nem ő mérgezte meg a férjét, a zseniális, ám csapodár festőt.

Ám a bizonyítékok az asszony ellen szólnak. Hercule Poirot, a legendás nyomozó vállalja, hogy tizenhat év távlatából megfejti az ügyet, s a nyomozás során felkeresi mind az öt lehetséges tettest:

a tőzsdést (aki piacra járt),

az amatőr botanikust (aki otthon ült),

a nagyvilági nőt (aki sok húst evett),

a nevelőnőt (aki hoppon maradt)

és a fiatal archeológusnőt (aki meg visított: ui, ui, ui)

Van valami a régi könyvekben: valami megmagyarázhatatlanul vonzó, különleges vibrálás, ami a megsárgult lapokból árad, valami apró, kimondatlan csoda, egy régi világ elveszett titkai. Amikor rátaláltam erre a csodálatos, régi kiadásra, nem volt kérdés, hogy belekezdek.

(Amúgy is van egy olyan különleges hangulata annak, ha régen írt műveket régi kiadásban olvas az ember. Így jártam a Drakula 1925-ös kiadásával is, amit még a nagymamám könyvei között találtam. Ugyanitt jó tanács: nézzetek körbe a nagyszülők polcain, rengeteg ékkő lapulhat ott)

Agatha Christie megint megviccelt. Az utolsó oldalakig biztosan tudtam – vagy legalábbis azt hittem, hogy tudom – ki lehet a tettes és miért, aztán akkorát csavart a szálakon, hogy csak pislogtam.

Az alapszituáció egyszerű, előkerül egy rég elfeledett gyilkosság: egy nő tizenhat éve végzett a férjével, az akkoriban viszonylag híresnek számító festővel. Poirot nyomozó feladata, hogy lesöpörje a port az ügyről, hogy kiderítse, mi is lehetett az igazság. Merthogy a gyilkos, akit el is ítéltek, a halálos ágyán ártatlannak vallotta magát – a lánya pedig hisz neki és hajlandó elmenni a végsőkig, hogy be is bizonyítsa az anyja igazát.

A nyomozás során utazást teszünk a múltban, felkeressük azt az öt embert (a címet adó öt kismalacot), akik jelen voltak a gyilkosság pillanatában:

Egy testvérpárt, akik közül az egyik tőzsdés, a másik pedig visszavonult, vidéki életet élő földesúr. Egy igazán erős nőt, aki annak idején alig húsz évesen belehabarodott az áldozatba, és még most sincs túl az eseményeken. A gyilkossággal vádolt édesanya húgát, aki mára híres archeológussá vált, és az ő nevelőnőjét, egy szigorú, erkölcsös asszonyt.

Agatha Christie különlegessége, hogy alig használ leírásokat, a történet jó részét párbeszédekből ismerjük meg. Emiatt egész végig fenn tudja tartani azt a sajátos feszültséget, gyorsan pörögnek az események, úgy érezzük, mindent tudunk – de a valóságban igencsak keveset.

Megjelenik egyfajta könyv a könyvben szerkezet is, mert miután egyesével felkereste a gyanúsítottakat, Poirot nyomozó felkéri őket, hogy írásban is szedjék össze az emlékeiket arról a bizonyos napról, majd egymás után rendezve mi is elolvashatjuk ezeket – és így betekintést nyerhetünk az egyes gyanúsítottak személyes gondolataiba, pszichéjébe is.

A végéről nem írnék semmit, a nyomozgatást meghagyom mindenkinek, aki elolvassa, de azt garantálhatom, hogy még a legutolsó pillanatokban is érhetnek meglepetések. Agatha Christie pedig egy zseni, erről azóta is változatlan a véleményem😊

 Kedvenc karakter: A nevelőnő

Kedvenc jelenet: A leleplezés

Kedvenc idézet:

„…ezzel mit sem változtatunk az emberi természeten. A gyilkosság: dráma. S az emberi természetben igen erős a vágy a dráma után.”

Mélypont: -

Borító: Az én régi kiadásom nem valami szép, de az új Helikon borítók gyönyörűek

Első mondat: „Hercule Poirot kíváncsian vette szemügyre a szobájába bebocsátott fiatal hölgyet.”

Értékelés:

Carpe noctem!

Lex