Silas versenyt fut az idővel, ahogy egyre több igazságra derül fény, miközben más szálak összekuszálódni látszanak. Ráadásul most már magasabb a tét, ahogy Silas kezéből egyre inkább kicsúszik az irányítás, és mások kezdik gyanúsnak találni a viselkedését. Charlie bajban van, így hát neki kell áthidalnia a szakadékot a múltjuk és a jelenük között. Mert valahol a „szeretlek”-ek meg a „soha, de sohá”-k között ott rejtőzik az igazság, amiről egyelőre elképzelésük sincs, mégis meg kell találniuk.
Az első gondolatom az volt, hogy hogyan lehet ennyire rövid a második rész? Úgy értem, már az első se volt túl hosszú, de ez a 116 oldal szinte papírpocsékolásnak tűnt. És persze ne menjünk el amellett sem, hogy amíg nem volt kint az összes rész, a rövid kötetekkel csak a rajongók idegein táncoltak az írók. Mármint, egy ilyen rövid könyvet relatíve hamar kiolvas az ember, és ha egy izgalmas történetről van szó, nyilván várja a folytatást... :D
Az előző rész befejezése miatt egyébként nagyon mérges voltam, ugyanis hihetetlen függővége volt, de a második kötet bevezetője után azt hiszem, megbocsátottam az írónőknek.
„Ez a könyv azoknak szól, akik szeretik a jól végződő történeteket, és akik megbocsátották az első rész befejezését. Tarryn tehet róla.
Colleen Hoover”
„ Ez egy könyv mindazoknak, akik szerint a happy end és a diétás kóla baromság.
Tarryn Fisher”
*Ha az első részt még nem olvastad, de érdekel, akkor a következő bekezdést hagyd figyelmen kívül.*
*Spoiler*
Az első rész vége, azon kívül, hogy az idegimen táncolt, rendkívül izgalmasra sikeredett. Silas megtalálja a leveleket, amik választ adhatnak sok kérdésére, azonban azzal szembesül, hogy Charlie-val nem először vesztik el minden emléküket, sőt mi több, ez 48 óránként előfordul. És persze mikor is telik le az a 48 óra, ha nem akkor, amikor Charlie eltűnik.
*Innentől már biztonságos*
A második kötet inkább Silas-ra fókuszál, aminek kifejezetten örültem, mert Charlie nem igazán lopta be magát a szívembe a „gyenge és törékeny vagyok ezért szívózok mindenkivel, hogy erősnek tűnjek” viselkedésével, az ő fejezetei meglehetősen rövidre is sikeredtek, bár a könyv se túl hosszú ugyebár.
Az első rész izgalmát számomra a nyomozás adta, ebben a részben azonban inkább kettejük kapcsolatán volt a hangsúly, amit egyrészt bánok, hiszen egyre nőttek a teóriák a fejemben, hogy vajon mi is okozza ezt az egész amnéziás állapotot, de ezzel kapcsolatban kevés információt csepegtettek az írók, másrészt azért örültem is neki, hiszen mégiscsak egy aranyos párról van szó (annak ellenére, hogy nem kedvelem Charlie-t).
Mivel Charlie eltűnt, Silas egymaga próbálja összekaparni az információkat a két család viszályáról, miközben elveszett szerelmét keresi. Bár a legutóbbi emlékezetkiesés miatt nem emlékszik Charlie-ra, mégis mindent megtesz egy olyan lányért, akit valaha szeretett és talán az iránta táplált érzései az egyetlenek, amik nem törlődtek ki az emlékei közül. És Silas végre megtette azt, ami szerintem már az első részben is adekvált lett volna: végre beavatott mást is a kis problémájukba (Végre egy értelmes lépés!), mégpedig nem mást, mint Landont. Nyilván nehéz valakinek elmagyarázni, hogy fogalmad sincs arról, hogy ki vagy és mi történik veled anélkül, hogy komplett őrültnek nézne az illető, de azért már az első könyvben is érződött, hogy Silas mennyire bizalmas viszonyban is van az öccsével, az pedig világos volt, hogy Charlie nélkül teljesen egyedül nem sok esélye van megoldani az ügyet.
Kicsit még úgy éreztem, mesze vagyunk attól, hogy kiderüljön mi is történik velük pontosan, de azért az út egy része már szépen meg van tisztítva a végkifejlethez. Az, hogy az emlékezetkiesős lapot újból kijátszották az írónők, kicsit bosszantott, azonban a Charlie fejezeteiben felbukkanó új szál gondoskodott arról, hogy fenntartsa az érdeklődésemet.
Na de a vége, könyörgöm! Hogy lehet ilyen függővége megint? Remélem Colleen Hoover és Tarryn Fisher felelősséget vállal majd az idegeim idő előtti elroncsolódásáért.:D
Kedvenc karakter: továbbra is Landon, szerintem megegyezhetünk abban, hogy remek testvér
Kedvenc jelenet: amikor Silas beavatja a testvérét
Kedvenc idézet:
„Egyszer azt mondtad, a túl sok jó dolog akadályozza az ember fejlődését. Azt mondtad, a fájdalom szükségszerű, mert a sikerhez először a viszontagságokat kell legyőzni.”
Mélypont: -
Borító: tetszik, hogy megtartották az első könyv borítójának koncepcióját, és a piros árnyalat is sokat dob rajta
Első mondat: „Lassan elered az eső.”
Értékelés: nem volt rossz könyv, az érdeklődésemet is fenntartotta, de az első részhez képest egy kicsit talán laposabbra sikeredett
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése