Egy olyan gyilkosságért ítélték el, amit talán el sem követett.
Oliver Marks tízéves börtönbüntetése végéhez ér, és a szabadulása napján az az ember fogadja, aki lecsukta őt. Colborne nyomozó visszavonul, de előtte tudni akarja, mi történt valójában egy évtizeddel korábban.
Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta.
Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják.
A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.
Fedezd fel sötét, drámai fordulatait!
„Per aspera ad astra”
Bevallom, a Visszavágó egy elég durva olvasói válságot eredményezett nálam, mivel nagy kedvenc lett, olyasmit akartam olvasni, ami szintén hozza a dark academia hangulatot, és a Victor vibe-ot, mégha nem is pont úgy, ahogyan az Elvetemültek sorozat tette. Több könyvbe is belekezdtem, de egyik se kötött le Victor és Eli versengése után, de szenvedésem második hetében kezembe akadt ez a gyöngyszem, ami végre kimozdított a válságból.
Azt hiszem szó szerint egy igazi dark academia könyvet olvashattam, és mivel mindig is vonzott a színház, elég valószínű volt, hogy kedvenccé fog válni. A történet a jelenben kezdődik, ahol is Olvier Marks tíz éves börtönbüntetése végére ért, ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen lezárta volna magában a történteket. Mivel az ügy, mely miatt letartóztatták még fiatalkorában, viszonylag homályos maradt a nyomozás után is, Colborne nyomozó, aki immár visszavonul rendőri munkájából, és aki rácsok mögé jutatta a volt színészpalántát, egy utolsó szívességre kéri: mesélje el neki az igazságot. Oliver enged neki, így közösen visszautaznak a Dellecher ismerős falai közé, ahol Oliver szép lassan feleleleveníti fiatalkorának rejtélyeit, miközben mindketten kétségbeesetten keresik a lezárást.
Itt kapcsolódik be a múlt, ahol a hét negyedéves színész tanonc, utolsó éveit tölti Shakespeare varázsában, mígnem egy tragédia össze nem töri addig háborítatlan világukat. A könyv feléig egyre csak azt éreztem, milyen jó is lenne felfedezni a Dellecher termeit, beülni egy előadásra a hatalmas színházterembe, végigsétálni a színpadon, amikor senki se látja. Aztán jött a „sokk”, amire igazából a könyv eleje óta vártam, mégis megérintett Oliver szemszögéből olvasni az eseményeket.
És akkor ott volt Shakespeare, akinek a lénye átjárta a könyv minden sorát, de még a szereplők gondolatait is teljesen uralta. Ugyanis a Dellecher falai között csakis Shakespeare-el foglalkoztak az ott tanulók. Kifejezetten tetszett, hogy a szereplők is az ő sorain szólalnak meg, a színpadon kívül is.
„Csak mi voltunk heten és a fák, az ég, a tó, a hold, no meg persze Shakespeare. Ő is velünk élt, mint a nyolcadik lakótárs, egy idősebb, bölcsebb barát, akit soha nem láttunk, de mindig körülötte forgott az elménk, mint aki csak épp most hagyta el a szobát.”
Bár már előre tudtam, mi lesz a végkifejlet, azért bevallom így is vérzett a szívem rendesen olvasás közben. A történetet ugyanis Oliver szemszögéből követhettük végig, ami adott egyfajta varázst a könyvnek, ugyanis az ő karaktere kicsit naiv volt, mégis sokszor túlcsordultak benne az érzelmek. Ő volt az egyetlen a hét tanuló közül, aki nem játszott szerepet a való életben is, ő volt az, aki megmutatta igazi érzelmeit is a világnak. Erre azonban olvasóként is csak akkor jövünk rá, amikor Oliver számára is kiderül, hogy a barátaival töltött éveknek bizony nem minden pillanata volt valós.
A könyv világa hatalmas kedvenc, amolyan második Roxfort lett számomra, és fájó pontként maradt meg, hogy sose járhatom be a Dellechert. Azt hiszem egy részem mindig is oda fog vágyni, sok más könyves helyszínhez hasonlóan. A karakterek alkották a másik nagy erősségét a könyvnek, ugyanis nagyon szerethetőek voltak, bár kapcsolataik nem mindig úgy működtek, ahogyan az átlag embereknek, hiszen tulajdonképpen mindannyian elvesztek útközben a Shakespeare-i világban, összefonódtak a karaktereikkel, és egyfajta zárt, álomvilágot teremtettek maguknak a színpadon kívül is. (Azért James és Oliver kapcsolata kiemelkedett számomra.) Ha ki kéne emelni mit szerettem a legjobban a műben, akkor azt mondanám, azt, ahogyan bemutatta a színház világát, már-már az olvasót is bevonva sokszor. Na meg persze a rengeteg kreatív ötletet, amik végigkísérték a fő cselekményt (a karácsonyi és a halloween-i bál ötlete, a maszkok leírása, a Lear király díszlete, az „alagútrendszer” a színházban...)
Egy kis érdekesség még így a végére: nem csoda, hogy egy ennyire részletes és profi leírást kaptunk a színházi világról, ugyanis a írónő is színész volt egykor, a mesterdiplomáját is Shakespeare tanulmányaiból szerezte.
Mindenesetre a Mintha gonoszok volnánk nagy kedvenc lett, jó lesz néha el-elmerülni újra a hangulatában, és kicsit átadni magam a bennem élő színésznek.
„Exeunt omnes”
Kedvenc karakter: Oliver és egy kicsit talán James is, na meg persze Gwendolyn
Kedvenc jelenet: a Lear király vége és a karácsonyi + a halloween-i bál, James levele
Kedvenc idézet: azt hiszem ide többet is muszáj lesz hoznom
„Engedjetek meg egy újabb kérdést: mi a fontosabb, hogy Caesart megölték, vagy az, hogy a közeli barátai ölték meg?”
„Per aspera ad astra. Több változatát is hallottam már ennek a fordításnak, de leginkább ez tetszett: Töviseken át a csillagokig.”
Mélypont: Richard viselkedéseBorító: nekem a madaras borító jobban tetszik, bár elsőre kicsit furcsálltam rajta a döglött verebet, de miután kiderült a jelentése, azonnal kedvenc lett
Első mondat: „Megbilincselt csuklóval ülök az asztalnál, és arra gondolok, Csak ne voln’ tilos/ Börtönlakom titkát elmondani:/ Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb/ Szavára lelked hánytorogna fel.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése