Harcosok klubja - Chuck Palahniuk

Úgy kezdtem bele a könyvbe, hogy semmit sem tudtam róla. Nem láttam a filmet, nem hallottam véleményeket, (sőt, amióta felkerült az olvasólistámra, egyenesen kerültem is őket) mert kíváncsi voltam, mi tehette a Harcosok klubját ennyire ikonikussá.

Hát, valahol értem is, meg nem is. Ez a könyv sok minden volt: jó, rossz, elgondolkodtató, közben rémisztő, lebilincselő, mégis zavaros, mint valami groteszk lázálom, de mindenek felett meghökkentő.

A Harcosok klubja egy szürke életben szenvedő, irodista, IKEA bútorokat gyűjtögető, a reklámok uralta fogyasztói társadalomban rekedt férfi segélykiáltása – és közben valami jóval nagyobb is.

" Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a sötét pincemély, és a falak mentén pislákoló ötven éhes szempár. Belekezd a szabályzatba:

- A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. - Leheletnyi csend.

- A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. - Én úgy hat évig ismertem apámat, de már nem emlékszem rá. Hatévente új életet kezdett egy új városban, új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt, mindegyiket csak lízingelte. A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel. Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az éjfél-elmúlt sötétségben fokozatosan testet öltenek a harcosok.

Tovább sorolja a pontokat:

a küzdelem párokban zajlik, egyszerre egy pár harcol, ing és cipő nélkül, amíg az egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.

- Végül a hetedik szabály. - kiáltja Tyler - Akinek ez az első éjszakája, harcolnia kell."

A történetet névtelen narrátor meséli, aki olyan mélyen jár az angolul csak ratrace-nek nevezett, örök rabszolgakörforgásban, hogy halálos betegeknek fenntartott terápiás csoportokat látogat, hogy valami örömöt érezhessen egyáltalán az életében.

Miután egy baleset következtében megsemmisül mindene, amit felhalmozott, megismerkedik Tylerrel, a különös életet élő mozigépésszel, aki választ kínál a problémáira. Ők ketten megalapítják a Harcosok klubját és ezzel alapjaiban állítják feje tetejére a világot.

A klub lehetőséget ad a mindennapi élet foglyainak, hogy felszínre hozzák elfojtott vágyaik sötét, kegyetlen természetét. Rendőrök, bírók, értelmiségiek és csupa olyan alak jár el harcolni, akikről soha nem is gondolnánk. Megfáradt emberek, akik arra vágynak, hogy leereszthessék a gőzt és kitörjenek a szürke hétköznapokból. A küzdelem színtiszta mocskáért és mámoráért.

Azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy mindenkiben van egy kis Tyler. Vagány, szókimondó, nem fél a végletekig menni. Férfiszemmel valószínűleg olyan típus, akire felnéznek a többiek, női szemmel pedig talán egyenesen vonzó is lehet ez a fajta keménység és bevállalósság.

Ki ne akarna kitörni az örök körforgásból? Ki ne vágyna arra, hogy megtörje az évszázados hagyományokat és kiszabaduljon a szokások börtönéből? Tetteivel és monológjaival egyszerre nyitja fel a narrátor és az olvasó szemét is, megmutatja, milyen örvényben sodródunk, nap mint nap: a reklámhajhász, álmokat kergető életmódot, azt, ahogyan szükségtelen holmikért robotolunk a végtelenségig. (Azt hiszem, ez a téma ma is meglehetősen aktuális) Mindeközben a düh és az elfojtott agresszió egyre csak gyűlik az emberekben, mégsem teszünk semmit – túlságosan félünk ahhoz.

Hát, Tyler nem fél.

A klub híre futótűzként terjed, aztán lassan átlépi a kezdeti célját és az egész egy magasabb szintre kerül: létrejön a Nemezis-terv. Más szóval az út a teljes anarchia felé.

A tervet Tyler vezeti, aki időközben már-már messiási babérokra tör. Hogy miért is teheti meg? Mert nem fél hangot adni a véleményének, nem fél kimondani mindazt, amit más nem merne. Fenyeget, ha kell, de valóra is váltja az ígéreteit. Tudja, mit akar és tesz is érte – legyenek akármilyen mocskosak is ezek a tettek.  És az ilyen emberek vonzzák a többieket.

Tyler azonban lassanként éppen azzá válik, amit annyira elítélt: elvakult vezető lesz belőle a terrorszervezete élén. Egyre többet akar, egyre véresebb, gyomorforgatóbb parancsokat ad, és ezt végül a narrátor is kezdi megelégelni.

De vajon mi történik, amikor egy eszme túlnő a kitalálóján? Vajon vissza lehet-e fordítani mindezt, vagy az elszabadult harag végül mindent maga alá temet? És végezetül… Vajon ki is Tyler valójában?

Ezekre a kérdésekre mind-mind választ ad ez a rövidke történet. Ami miatt viszont nem mehetünk el szótlanul, az a stílus. Rohannak az események, sodornak magukkal, viszont csak olyannak ajánlom, aki bírja az erőszakot. Mert itt bizony nincs köntörfalazás, nincs szépítés, csak a gusztustalan, naturális leírások és tettek. Ami bár szükséges ahhoz, hogy megteremtsen egyfajta, sötét, különleges hangulatot és feszültséget, azért egy érzékenyebb lelket valószínűleg jobban megrázna, mint egy áramütés.

Hogy ezek után megnézem-e a filmet? Talán. De az biztos, hogy nem most. Ki kell hevernem mindazt, amit a könyv okozott.

Kedvenc karakter: -

Kedvenc jelenet: A vége – mert egyszerre felkavaró és akár akarom, akár nem, még most, napokkal később is elgondolkozom rajta

Kedvenc idézet:

„Csak halálunkkal szerezhetünk nevet magunknak, onnantól kezdve nem vagyunk többé az apokalipszis-gépezet névtelen csavarjai. A halál hőssé avat bennünket”

És azt hiszem, ez mindent el is mond a könyv hangulatáról.

Mélypont: A Nemezis-terv egyes részei, a szappanfőzés

Borító: Gyönyörű, viszont egy kicsit talán túlságosan sokat árul el

Első mondat: „Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni.”

Értékelés:

Carpe noctem!

Lex