Történetek a kávézóból - Kavagucsi Tosikadzu (Mielőtt a kávé kihűl II.)

Tokió egyik mellékutcájában több mint egy évszázada kínálja gondosan elkészített kávéit a Funiculi Funicula. Városi legendák szerint mást is tud ez a hely: vendégei szigorú szabályoknak engedelmeskedve visszamehetnek az időben. A régi és új karakterek sorában ismét négyen vállalkoznak erre a feladatra. Kockázatos kalandjuk során barátaikkal, családtagjaikkal és szerelmeikkel találkoznak. Noha a múlt a szabályok szerint nem változtathatja meg a jelent, mégis olyan impulzust ad az időutazóknak, ami megkönnyíti életük folytatását.

A szívmelengető érzelmekkel és sok-sok bánattal teli regény arra buzdítja az olvasót, hogy maga is feltegye a kérdést: „Mihez kezdenék, ha visszamehetnék az időben?”

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy lesz folytatása a Mielőtt a kávé kihűlt kötetnek, így kellemes meglepetés volt, amikor megpillantottam a könyvesbolt polcain. A következő gondolatom az volt, hogy tud-e vajon újdonságot hozni annak ellenére, hogy az alapkoncepció, ami a történet egyik szépségét is adja, már ismert az első könyv után. Szerencsére nem kellett csalódnom, a Történetek a kávézóból semmit sem vesztett az első kötet bájából és szépségéből, sőt ami azt illeti talán még az első résznél is jobban megérintett.

Ezúttal is négy szomorkás, de megható történetet kaptunk, azonban most nem csak új emberek történeteit ismerhettük meg, de megtudtuk azt is, mi történt az előző rész szereplőivel az időutazás után, miképpen formálta életüket az a pár perc, amit a különleges széken ülve töltöttek. Ez a rész már nagyobb hangsúlyt fektetett a kávézót igazgató családra is, így abba is betekintést nyerhetünk, miért mindig Kadzu tölti ki a kávét az időutazóknak, mi történt az előző „generációval”, illetve ki is valójában a különleges széken ülő, fehér ruhás kísértet.

Az első történet, A jóbarátok egy igaz barátságba ad betekintést. Gohtaro több nehéz időszakon ment keresztül élete során, azonban a tragédiáknak hála, rájött kik tartoztak igaz barátai közé, és kik azok, akik csupán érdekből voltak kedvesek hozzá. Azonban a legnagyobb tragédia fenekestül felforgatja eddigi életét és fontos döntésre kényszeríti: örökbefogadja legjobb barátja kislányát, és sajátjaként neveli fel barátja iránti tiszteletéből. A döntés azonban hatalmas lelki terhet ró rá, és addig ostorozza magát, mígnem úgy dönt, visszautazik a múltba barátjához. Azt hiszem mondhatjuk, hogy Gohtaro és Suicsi története egy generációkon átívelő barátságot tár elénk.

Az Anya és fia története volt talán az egyik legmeghatóbb a második kötetben. Jukio harmincévesen is régi álmát kergeti, miszerint saját műhelyt szeretne nyitni. Keramikusként azonban igen kevés erre az esélye, anyja támogatásának hatására azonban továbbra se mond le gyermekkori álmáról. Később azonban komoly anyagi problémákba ütközik, így édesanyja temetésén sem tud megjelenni. Mikor rájön, hogy Kinujo sosem láthatja fia álmának beteljesülését, eldönti, hogy még egyszer, utoljára meglátogatja édesanyját a múltban. Bár az utazás nem változtatja meg a jelent, mégis segít Jukionak a továbblépésben és megmutatja, hogy az anyai szeretet még a halálon is túlmutathat.

A harmadik történet látszólag eltér a többitől, ugyanis maga az időutazás csak csekély részét teszi ki, a történetben az előzmények vannak inkább kifejtve, illetve, hogy a röpke találkozás milyen nyomokat hagyott a résztvevők lelkében. Kurata, bár eljegyezte barátnőjét, azzal szembesül, hogy az esküvőn valószínűleg már nem lehet ott, így a jövőbe utazik, hogy megbizonyosodjon róla, felesége, halála után is boldog életet tud élni. A találkozás azonban elsőre úgy tűnik sikertelen fordulatot vesz, a végén azonban rávilágít, hogy néha egy-egy röpke mondat vagy külső vélemény is elég, hogy más színben lássuk életünk tragédiáit és megbékéljünk a történtekkel.

Az utolsó történet nőtt talán legjobban a szívemhez, ismét egy gyönyörű, megható lezárást kaptunk Kavagucsi Tosikadzutól. Kijosi története megmutatja milyen méreteket ölthet az önvád, akkor is, ha valójában nem az adott személy tehet egy-egy tragédia bekövetkezéséről. Megmutatja milyen erős is lehet a szerelem, hogy a másik iránti szeretetet még a halál vagy az idő sem koptathatja meg. De megmutatja azt is, hogy akár évekig is magunkba tudjuk zárni érzéseinket, és hiába marnak belülről, akkor sem tudjuk sokszor elengedni őket.

Egyetlen dolog volt, ami olvasás közben egyre jobban zavart, mégpedig a rengeteg gépelési hiba, illetve névcsere. Értem, hogy az első kiadásba becsúsznak ilyesfajta hibák, de remélem azért ezek egy későbbi kiadásban javítva lesznek, hiszen így mind az íróval, mind a történettel szemben méltatlan a mostani kötet.

Kedvenc karakter: ebben a kötetben egy kicsit Kadzuhoz húz a szívem

Kedvenc jelenet: az ajándék, illetve az utolsó pár jelenet (nem csak meghatott, de meg is lepett)

Kedvenc idézet:

„A gyász az élet része, és arra való, hogy kis szertartásaival harcoljon a feledés ellen.”

Mélypont: -

Borító: tetszik, hogy megmaradt az első borító stílusa, a szín mégis kis változtatást hozott

Első mondat: „Csiba Gohtaro huszonkét éven át hazudott a lányának.”

Értékelés: (bár az elgépelések zavaróak voltak, emiatt nem fogom lepontozni, hiszen ez nem az írót vagy a történetet minősíti)

 

Carpe noctem!

Nico