Piranesi - Susanna Clarke

Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.

Susanna Clarke várva várt második regénye lenyűgöző új világba vezeti az olvasót: egy meglepő képekkel és szürreális szépséggel teli végtelen labirintusba, melyet dagályok és felhők kísértenek.

Nehéz szavakba önteni mindazt, amit olvasás közben éreztem. Piranesi világa, a Ház annyira álomszerű, szürreális, mégis csodálatos élményt adott, hogy azt lehetetlen átadni – ez olyan történet, amit el kell olvasni.

A Ház – ami Piranesi számára tulajdonképpen maga a Világ – három szintből és végtelenül sok, szobrokkal teli csarnokból épül fel. A felső szint távoli, az ég szintje, míg az alsó szintet elárasztotta a víz, és az ár-apály jelenség bizony a középső szinten is jó néhány problémát okoz.

Piranesi itt él, a középsőn, naplót vezet a magányosan töltött mindennapjairól, horgászik, és időközönként étel és ital áldozatot visz a Ház többi lakójának – akik bizony halottak. Némelyikből csak a csontok maradtak, mások maguk is olyanná váltak, mint a mindenhol sorakozó szobrok.

Rajta kívül egyedül a Másik él a Házban, de ő is csak bizonyos időközönként bukkan fel. Akkor is csak azért, hogy Piranesi segítségével kutassa a Nagy és Titkos Tudást. Hogy ez tulajdonképpen mi is, arról több magyarázat is megjelenik a történet során. Hatalomforrás, a régi világok tudása, visszatérés az ősi gyökerekhez – és még sok más.

„A tudás, amit keresünk, nem valamiféle újdonság, hanem nagyon is régi. Ősi. Egykoron az emberek birtokában volt és ők nagyszerű, csodálatos dolgokat vittek végbe általa. Ragaszkodniuk kellett volna hozzá. Tisztelniük kellett volna. De nem ez történt.

Elhagyták valami olyasmiért, amit ők fejlődésnek hívtak. S most rajtunk a sor, hogy visszaszerezzük a tudást. Nem magunkért, hanem az emberiségért. Hogy visszavegyünk valamit, amit az emberiség ostoba módon elveszített.”

A gondok akkor kezdődnek, amikor Piranesi megszokott rendje felborulni látszik: a jelek arra mutatnak, hogy valaki más is él a labirintusban. Piranesi nyomozni kezd, és ez a nyomozás rég elfeledett emlékek közé vezeti.

Bevallom, a könyv első harmadában egyébként nem igazán értettem, mi történik. Rengeteg kérdés forgott a fejemben: ki ez a Piranesi, és mi ez a Ház egyáltalán? Hogy kellene egyáltalán ezt az egészet értelmezni? Vajon az egész egy hatalmas szimbólumrendszer, vagy valami óriási, allegorikus kép? És ha igen, akkor mégis miféle lezárásra számítsak?

A kérdések ellenére persze megállás nélkül olvastam, csak lapoztam és lapoztam, mert Susanna Clarke kicsit szürreális-kicsit lázálomszerű-kicsit elvont leírásai egyszerűen gyönyörűek voltak. És mivel az egész történet Piranesi naplóbejegyzésein keresztül tárul elénk, pontosan annyit tudunk – és nem tudunk –, mint ő. Ezzel a szórakozott kis kutatóval együtt vájkálunk a múltban és fedezzük fel a Világ színfalai mögött rejlő titkokat.

Szerintem az a történet igazán nagy szépsége, hogy a lezárás nélkül is tökéletesen elragadó olvasmány lenne. A gazdag szimbólumvilág, a sok, sorok között meglapuló gondolat önmagában is elég, hogy különlegessé tegye a történetet. Így viszont, kerek egész lezárást kapunk, egy okkultista vonallal és egy thrillerbe illő nyomozással.

Nem olvastam még Susanna Clarketól, de ezek után biztosan fogok még. Piranesi története egyaránt elgondolkodtató, nyomasztó, mégis gyönyörködtető. Bárkinek ajánlom, aki szívesen mélyedne el egy szürreális fantasy világában.

Kedvenc karakter: Piranesi aranyos volt, de nem kedvenc – és ez a könyv nem is arról szól szerintem

Kedvenc jelenet: Azok a gyönyörű leírások a szobrokról és a távoli csarnokokról, főleg a Holdfényes Nyugati Csarnoké

Kedvenc idézet:

„Talán ilyen más emberekkel élni együtt. Lehet, hogy még azok is, akiket az ember kedvel és roppantul csodál, képesek úgy láttatni a Világot, ahogyan az ember nem szeretné.”

Mélypont: Amit a Másik tett Piranesivel

Borító: Ugyanolyan szimbolikus, mint maga a történet, ezerféleképpen lehet értelmezni

Első mondat: Mikor a Hold a Harmadik Északi Csarnokban kelt fel, a Kilencedik Előcsarnokba mentem, hogy megfigyelhessem három Dagály egyesülését.

Értékelés:

Carpe noctem!

Lex