Az Istenkirály hatalomátvétele után a mestere, Durzo, és legjobb barátja, Logan halottak. Kylar új életet kezd: egy új városban, új barátokkal, új hivatással. Új életével új titkok kerülnek napvilágra és régi ismerősök keresik fel Kylart. A sok új rejtély közül csak egy, hogy Logan talán életben van. Kylart fájdalmas választások elé állítják: örökre kilép az árnyak közül, és békében él új családjával, vagy kockára tesz mindent, hogy végrehajtson egy utolsó, nagy megbízatást?
„Kylar ismerte az utcák zenéjét. A hús nyelvét beszélte, amelyet a megfélemlítés húrjain játszottak, félelmet énekelve a férfiak szívébe. Ismerte és szerette ezt a zenét. …vezérmotívuma, akármikor játszotta, a szenvedés volt, mert a fájdalmat mindenki megérti. Brutális volt – de nem árnyalatok nélküli.”
A Könyvmolyképző raktárvásárán volt szerencsém beszerezni a második részt, így nagy örömömre újból elmerülhettem az Éjangyal trilógia világában Kylarrel. A második kötet is szép terjedelmes és hasonló érzések kavarogtak bennem, mint mikor az első részt olvastam. A könyv elején Az árnyak útjánhoz hasonlóan, sok dolog homályos volt, rengeteg új szereplő jött be a képbe, sok új arc csatlakozott az amúgy is elég nagy szereplőgárdához és hogy is mondjam, az írónak úgy tűnik furcsa szokása, hogy látszólag jelentéktelen karakterek is saját nézőpontot kapjanak.
Már az első részben is sok apró mellékszereplő nézőpontjából követhettük a történetet egy darabon, elkezdődött az adott fejezet, pár mondat alatt megtudjuk nagyjából ki is a szereplő, mit csinál, hol helyezkedik el rangban vagy az országok között, de csak a könyv legvégén, amikor minden összeáll (egyébként ez az egyik legnagyobb erőssége a sorozatnak véleményem szerint), tudjuk meg hogyan is kapcsolódik a történethez az első látásra lényegtelen kis mellékszereplőnk. Azért bevallom volt egy-két karakter, akik bár szerepeltek az első részben, mégsem jöttem rá először kikről is van szó, de ez úgy tapasztaltam gyakori „hiba” a terjedelmesebb fantasy-knál, ahol rengeteg szereplő jelenik meg majdnem azonos időben (így hirtelen a Vér énekét tudnám felhozni példának, ahol éppen ezért az író mellékelt a könyv végére egy listát a szereplőkhöz, hogy nyomon tudjuk követni ki kicsoda :D).
Már az első résznél is az volt a benyomásom, hogy a trilógia egyik központi eleme a szenvedés, nem csak azért, mert egy dark fantasyról van szó és ezért szinte már kötelessége felmutatni egy bizonyos mennyiségű szenvedést, hanem mert ez kötötte össze a karaktereket. Fájdalomból születtek a barátságok, a szenvedés kovácsolta össze a szerelmeseket, vagy tartotta össze a szövetségeket a közös érdekekkel karöltve. Talán Logan részei voltak azok, amik leginkább alátámasztották ezt, hiszen a borzasztó körülmények között magukra hagyott lyuklakók között is létrejött egyfajta szövetség, annak ellenére, hogy minél többen voltak lent, annál kisebb volt a túlélés esélye. Egy olyan helyen, ahol nem hunyhatod le a szemed anélkül, hogy azt kockáztatnád, hogy megölnek, egy olyan helyen, ahol minden élelemnek számít, ami valaha mozgott, ahol könyörtelen bűnözők vannak összezárva és a körülmények miatt minden emberség kiveszett már az elítéltekből, az ember akaratlanul is szövetségeseket keres, hogy növelje az esélyeit. Logan részei megmutatták, hogy még az utcák mocskánál is van rosszabb sors. Őszintén szólva fogalmam sincs Logan hogyan őrizte meg az emberségét azon a helyen.
A könyv elejével kicsit lassabban haladtam, ugyanis imádom az olyan történeteket, ahol a főhős valamilyen kiképzésen vesz részt, esetleg valamilyen iskolába jár és végigkövethetjük a kiképzését/ oktatását. Ezért is élveztem az első részt annyira, hiszen a körülmények ellenére, Durzo és Azoth között is megvolt a tanár-diák kötelék. A második könyvben azonban Kylar úgy dönt elhagyja a bérgyilkosok vérrel szennyezett útját és kilép az árnyak közül.
„Egy Éjangyal életében semmi könnyű sincs. Semmi. Gyilkos volt. A nyomában halál kélt, ahogy a tiszta vizű, csendes tó fenekébe szúrt bot körül örvénylő iszap keletkezik.”
Azonban Durzo figyelmeztette: ha ezt a mesterséget választja, csak a halál szakíthatja ki az alvilágból. Kylar azonban ebben sem hallgat mesterére, így megpróbál új életet kezdeni, tiszta lappal Elene-nel az oldalán. Na és akkor elérkeztünk Elene-hez. Bevallom az első könyvben egészen szimpatikus karakter volt, azonban az, hogy nem volt képes elfogadni, hogy Kylar egy olyan közegbe próbál belépni, ami teljesen ismeretlen számára, egy olyanból, ami az egész eddigi életét jelenti, kicsit sok volt nekem. Kylar belső vívódásait azonban gyönyörűen végigvitte a könyv és azért Elene karaktere is tartogat meglepetéseket.
Dorian karaktere
továbbra is kicsit megfoghatatlan volt számomra, de ez tökéletesen illett is a
jós karakteréhez, és talán egy kicsit nagyobb rálátásunk lett arra, ki is ő. Mert
ugyebár ő is szorosan kapcsolódik mind a múltbeli eseményekhez és személyekhez,
mind a jelenhez. Nagyobb szerepe van, mint azt elsőre gondolnánk.
Ami kifejezetten tetszett, hogy a ka’kariról és Durzóról is sok új információt kaptunk, illetve, hogy az első könyvben látszólag céltalanul elregélt legendák és hősök is szépen elkezdtek összekapcsolódni a jelennel, illetve a fő cselekménnyel. Akárcsak az első kötet végén, itt is gyönyörűen összekapcsolódnak a részek, amiket szép lassan készített elő az író, egyre több szálat mozgatva meg és fűzve hozzá az eddigi vékony szálak hálójához. Egyszóval rengeteg izgalmas dolog derült ki, a második könyvben is, de ennél többet nem árulok el. ;)
Bár az elején kételkedtem benne, de Brent Weeks megmutatta, hogy méltó folytatást tudott adni az első kötetnek.
Kedvenc karakter: továbbra is Durzo, bár Jarl is nagy kedvenc lett, és ahogyan az első könyvben is, valahogyan majdnem minden főbb karakter közel került a szívemhez
Kedvenc jelenet: amikor Kylart újból beszippantják az árnyak és rájön, hogy nem tud változtatni azon, hogy valójában kicsoda is ő és a végső csata az Istenkirály ellen (nem, nem vagyok elégedett a végével, de bevallom zseniális lépés volt) + a túlvilági Farkas jelenetei
Kedvenc idézet:
„Miért van az, árnyékléptű barátom, hogy nem félünk az álmoktól? Elveszítjük az eszméletünket, az önuralmunkat, nyilvánvaló logika nélkül történnek a dolgok, és nélkülözik a világos szabályokat. Barátok tűnnek fel és alakulnak ismeretlenekké. A környezet hirtelen megváltozik, és ritkán kérdőjelezzük meg. Az álmoktól nem félünk, de az őrülettől igen, és a halál megrémít.”
Mélypont: A Lyuk és a Bendő jelenetei
Borító: az
első részhez hasonlóan ez sem nyerte el a tetszésemet, egyszerűen nem adja át a
könyv hangulatát (de itt legalább nem világít Kylar orra :D)
Első mondat: „-Van egy megbízásom számodra – mondta Mama K.”
Értékelés: az eleje miatt egy csöppnyivel kevésbé tetszett az első résznél, de azért imádom a sorozatot
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése