Már vagy hatszáz éve mutatja az időt az Óváros toronyórája, az Orloj a városháza déli oldalának tornyán. Eredeti, egyszerűbb változatát még 1410 előtt építette Mikuláš z Kadaně. Ezt újította fel a 15. század végén Hanuš z Růže mester, és olyan tökéletessé fejlesztette, hogy az Orlojnak nem akadt párja egész Európában. Az Óváros tanácsosai igen büszkék voltak rá. Később az a szóbeszéd járta, hogy Hanuš mester ajánlatokat kap, késő éjszakáig a szobájában ül, számol, és rajzokat készít. Ugyan mi mással foglalkozott volna, mint hogy még szebb, még tökéletesebb toronyórát készít egy idegen városnak? De mi lesz akkor az óvárosi Orloj hírével? Törték a fejüket a tanácsosok, mit tegyenek, hogy a mester senki másnak ne építhessen toronyórát. Sokáig gondolkodtak, de sem pénz, sem okirat, sem eskü nem tűnt kellő megoldásnak. Mígnem az egyik zord, keményszívű tanácsos előállt elképzelésével. Tervétől először valamennyien megrémültek. Kegyetlen volt, a tanácsosok mégis egytől egyig arra jutottak, hogy a prágai Orloj csak így maradhat egyedülálló.
Egy este Hanuš mester terveivel és rajzaival foglalatoskodott a hajlékában. Későre járt. Segédje és házvezetőnője rég elment már, nem volt más a házban, csak a mester. Kint eleredt az eső, de a szoba barátságos maradt. A gyertyák lobogó fénye furcsa képeket rajzolt a falra, a kandallóban égett a tűz, és a bükkfarönkök időnként pattogással törték meg a csöndet. Hanuš mester a pergamenre írt apró számoszlopok és bonyolult rajzok fölé hajolt, olykor felemelte őszes fejét, eltűnődött, majd kisvártatva ismét lejegyzett valamit, és előfordult, hogy szigorúan áthúzta, amit addig írt. Azon gondolkodott éppen, miként újíthatná meg, mivel tehetné még érdekesebbé az Orlojt az Óvárosban.
Egyszer csak megdöngették a ház kapuját.
- Nyisd ki, sietünk! – sürgette egy hang.
A mester sebtében eltolta a reteszt. A kapu sötéten tátongó négyszögében három hatalmas, csuklyás alakot pillantott meg. Rárontottak, és behurcolták a szobába. Betömték a száját, ketten lefogták, a harmadik pedig a kandalló lángjainál vörösre izzította tőrét. Hanuš mesternek még átvillant az agyán, hogy mit akarnak tenni, még hallatott egy fojtott kiálltást, azután a rémülettől elvesztette az eszméletét. Kimondhatatlan fájdalomra ébredt.
Megállapította, hogy az ágyán fekszik, hallotta a segédje hangját és a házvezetőnője siránkozását, de csak sötétet látott. Megvakították.
Hosszasan betegeskedett Hanuš mester, félrebeszélt a láztól, majd napokra mély álomba zuhant. A látását már nem nyerte vissza. Amikor jobban lett kissé, a szobájában üldögélt, és igyekezett megfejteni, ki tehette vele ezt a szörnyűséget, és miért. Egyszer aztán a segédje épp a városházáról tért vissza, ahová a működő toronyórát járt el tisztítani és rendben tartani, amikor elújságolta, mit hallott meg két tanácsos beszélgetéséből: nagyon elégedettek voltak magukkal és az intézkedésükkel, mert biztosra vehették, hogy Hanuš mester többé nem épít másik toronyórát.
A mesternek így jutott tudtára, ki vakíttatta meg. Nem érzett már fájdalmat, csak mélységes keserűséget és szomorúságot, hogy különleges művéért ez volt a fizetség. Keserűségét düh, majd bosszúvágy követte, azt pedig a megtorlás terve.
Segédjének csak annyit mondott, elmenne a városházára, hogy a szívének oly kedves művet kezei között érezze, hogy hozzáérhessen az alkatrészekhez, hogy örvendezzen kattogásának, zakatolásának. A segéd készségesen vele tartott.
Amikor az óra előtt álltak, a mester ujjaival finoman megérintette a szerkezetét, hallgatta működésének hangjait, tenyerével megsimította a fém és fa alkatrészeket. Arca földerült, és világtalan szeméből könnyek szivárogtak. Képzeletben maga előtt látta a bonyolult szerkezetet, az egymáshoz illeszkedő alkatrészeket, világosan felismerte legapróbb részleteit. Aztán gyakorlottan benyúlt a gépezetbe, minden erejét megfeszítve megrántott egy rudat, az eltört, a gép recsegni-ropogni kezdett, majd széthulló hangjai fenyegető csöndbe foszlottak. A csöndben megszakadt a mester szíve, és a férfi a földre zuhant.
Az Orloj tönkrement. Úgy mesélik, némán állt hosszú éveken át, míg végre akadt valaki, aki újra összerakta. Addig azonban kísérteties hallgatásával szörnyű tettükre emlékeztette a tanácsosokat.
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése