A játékos - Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Dosztojevszkij „A játékos” című, 1866-ban írott kisregényében a főhőst ördögi, démonikus erővel ragadja magával két különböző, de intenzitását, lefolyását tekintve nagyon hasonló szenvedély: a szerelmi érzés és a játékszenvedély. A történet előrehaladtával a hősnő iránt érzett vágyat a fiatalembernél olyan értékben váltja fel a rulett iránti szenvedély, hogy követhetetlenné válik: meddig tart az élet, és hol kezdődik a játék. A játék életté válik, az élet pedig játékká.

Dosztojevszkij igencsak sajátos módon fogja meg a dolgokat. Nem tudom, hogy az orosz mentalitás ennek az oka vagy ez csupán egy egyedi életfelfogás, a végeredmény mindenesetre egy érdekes keveredése a filozófiának és a pszichológiának, egy izgalmas, mégis mindennapi történetbe ágyazva.

A könyv főbb szereplői viszonylag kötöttek, adott egy „család”, akiket a vérszerinti kötelék helyett, a haszon és érdek kapcsol igazán össze. És adott egy fiatal tanító, akit egyedül a „család” egy tagja iránt táplált érzései kötnek ehhez a famíliához. És ott van még a nagymama, a gazdag, orosz grófnő, la baboulinka, a család reménye, no nem azért mert annyira szeretik, sőt, anyagi helyzetük miatt (röviden: mindenki tartozik valakinek) minduntalan a nagymama halálhírét hozó sürgönyt lesik. Egyedül a főhőst hagyja hidegen a nagymama előre elkönyvelt halála. Őt csupán két dolog vonzza igazán, két hatalmas szenvedélye: a szerelem és a rulett. A sürgöny továbbra sem érkezik, azonban egyszer csak betoppan a nagymama és  jól felforgatja a család életét.

„- Antonyida Vasziljevna... nénikém... de hát hogyan is... – hebegett a szerencsétlen tábornok.

Ha a nagymama még néhány pillanatig hallgat, a tábornokot talán megüti a guta.- Mi az, hogy hogyan? Vonatra ültem és idejöttem. Hát mire való a vasút? Ti meg mind azt gondoltátok, hogy már elpatkoltam, s rátok hagytam az örökséget, mi?”

Végül az öreg hölgy is rákap a rulett ízére és szép lassan mindenét eljátssza, majd amilyen gyorsan jött, olyan viharosan is távozik üres kézzel hagyva a pénzéhes „családot”.

A könyv főhőse, egy bizonyos orosz outchitel, Alekszej Ivanovics is egy igencsak érdekes figura. Bár diplomás és rendkívül tanult ember, mégis könnyen átadja magát függőségeinek, holott pontosan tisztában van a következményekkel. Igen jó emberismerő, saját érzelmeivel mégis sokszor hadilábon áll. Ő maga az éles ellentétek megtestesítője, így sokszor botrányos, furcsa viselkedését a környezete sem hagyja szó nélkül. Kicsit olyan meg nem értett figura, a saját lelki világából nehezen kizökkenthető, mégis sokszor szélsőséges érzései hullámaival viaskodik. Szerelme is olyan megfoghatatlan, olyan összetett, leggyengébb és legerőszakosabb érzelmei is ugyanarra az emberre irányulnak, szeretete és gyűlölete szétválaszthatatlanul összefonódik, míg végül maga sem tudja melyik is az igazi.

„És most még egyszer feltettem magamnak a kérdést: szeretem őt? És ezúttal se tudtam felelni rá, jobban mondva, megint, századszor is azt feleltem, hogy gyűlölöm. Igen, gyűlöletes volt előttem. Voltak pillanatok (és mindannyiszor éppen beszélgetéseink végén), amikor fél életemet adtam volna, ha megfojthatom! Esküszöm, ha lett volna rá mód, hogy lassan éles kést mártsak a szívébe, gyönyörrel megtettem volna, Pedig, ismét esküszöm mindenre, ami szent, hogy ha ő ott, a Schlangenbergen csakugyan azt mondja nekem: „Ugorjon le!” – én tüstént leugrottam volna, mégpedig boldogan, gyönyörűséggel.”

Bár Ivanovics Polina iránti hűsége elsőre megingathatatlannak tűnik, játékfüggősége egyre nagyobb méreteket ölt, míg végül átcsap azon a ponton, amelyen még az ő kezében volt az irányítás, és szép lassan elmossa józan gondolkodását, majd végül szerelme iránti érzéseit is. Noir, rouge, zero… ezek a szavak veszik át fejében az irányítást, és őrülten csillogó szemekkel minduntalan Fortuna szoknyája után kapkod, se az éhhalál gondolata, sem a józan szavak nem tudják elszakítani a folytonosan pörgő golyó őrjítő táncától. És ekkor Dosztojevszkij felrakja az i-re a pontot: Ivanovics mindent elveszít, egyetlen forint marad a zsebében, és bár Mr. Astley szavaira némiképp fellángol benne egy új élet gondolata, függőségén már ez sem képes áttörni, utolsó forintját is rulettre költi.

Ivanovics, Polina iránti zavaros érzéseiről egyébként, az ókori görögök halálistene jutott eszembe. Bár Ivanovics érzései és gondolatai inkább egy zavart, őrült ember érzetét keltik, de már a görögöknél is szorosan összekapcsolódott a szerelem és a halál fogalma, nem véletlen, hogy Thanatoszt, a halálistenüket is emberi ésszel felfoghatatlan szépséggel ruházták fel Erószhoz, a szerelemistenhez hasonlóan.

Dosztojevszkij, Oscar Wilde-al ellentétben, nem végtelenbe menő filozofálgatással adja a karakterek szájába saját véleményét. Nem, az ő szereplői köntörfalazás nélkül kimondják véleményüket és sokszor igencsak megosztó lehet egy-egy gondolatuk. És én nagyon szeretem emiatt Dosztojevszkijt, hiszen, bár az előbb ellentétként hoztam fel Oscar Wilde-ot, de abban igencsak hasonlítanak, hogy nem féltek kimondani a mélyebb, megosztóbb gondolataikat sem.

Kedvenc karakter: Ivanovics egészen szimpatikus volt a maga furcsa módján, és a nagymama is azonnal a szívemhez nőtt, de a végén valahogy egyik karaktert sem tudtam volna kedvencnek mondani

Kedvenc jelenet: amikor a nagymama megérkezik, majd amikor, mint egy gyerek, végigkérdezgeti a hotel alkalmazottait a legfurcsább dolgokról

Mélypont: Párizst mondanám talán

Borító: csak ismételni tudom magamat, a helikonos borítók mindig szépek

Kedvenc idézet:

"Nekem roppant tetszik, amikor az emberek nem köntörfalaznak, hanem őszintén, fesztelenül viselkednek. Mi értelme is önmagunkat megcsalni? Ez a legnagyobb meggondolatlanság, a legcéltalanabb erőfeszítés volna!"

Első mondat: "Kétheti távollét után végre visszatértem."

Értékelés: 

Carpe noctem!

Nico