Hogyan lehet a legmegrázóbban bemutatni egy korszak
borzalmait? Nem a nagy, véres történetekkel, még csak nem is a rengeteg kár
felsorolásával. Ahhoz, hogy az igazi szörnyűségeket átadhasd, egy ember sorsát
kell megmutatni.
A Sakknovella pedig pontosan ezt teszi. Rövidsége ellenére hihetetlen sodrással és feszültséggel teli könyvecske ez, amelyben bár éppen csak bepillantunk egy élet történetébe, súlyos betekintést nyerünk a náci rendszer kegyetlenségeibe és az emberi lélek mélységeibe is.
Számomra ez olyan „egyszuszra” olvasós könyv volt. Ha
egyszer elkezdi az ember, lehetetlen letenni, túlságosan érdekes, egyszerűen
tudni akarod, mi ez az egész, miért olyan a borítója, amilyen, mit akar
sejtetni, és persze a karakterek is azonnal magukkal ragadnak a különcségükkel.
A történet egy hajón játszódik, elszigeteltségben a
tengeren, távol mindentől és mindenkitől. Igazi híresség utazik a tömegben,
maga Czentovic, az akkori világ egyik leghíresebb – ha nem a leghíresebb –
sakkmestere. Igencsak különc figura, a róla keringő szóbeszédek szerint máshoz
se ért, csak a sakkhoz. Olvasni nehézkesen tud, kommunikációs készségei is elég
szegényesek, zárkózott, mogorva alaknak ismerjük meg.
Primitívnek tartják, de nem hagyott nyugodni a gondolat,
hogy mi van, ha mégse az? Annyira együgyűnek állította be mindenki, hogy
óhatatlanul is azon gondolkoztam egész végig, hogy mennyi igaz ebből és mennyi
lehet a színjáték? Hiszen egy sakkmester igazi játékos. Képes előre megtervezni
és látni több tíz lépéskombinációt is akár. Pont egy ilyen ember lenne ennyire
ostoba?
Akárhogy is, a narrátor végül egy másik utastársukkal együtt
sakkpartira hívja. (Itt érdemes elgondolkozni, mit is képviselhet ez a bizonyos
másik utastárs, a tipikus „self-made-man”. Igaz, csak másodlagos a szál, de
azért elég komoly társadalomkritika is megjelenik benne)
A partit természetesen elveszítenék, ám ekkor feltűnik egy
névtelen idegen, aki kisegíti őket a bajból. És a világbajnok sakkmester
ellenfelére akad. Hogy ki is ez az idegen? Nem sakkbajnok, nem profi játékos,
hanem csak egy egyszerű férfi egy borzalmas történettel a háta mögött.
Hihetetlen sakktudása elismerésre méltó, ugyanakkor viszont
hatalmas átokká is válik, amint kiderül, miért és hogyan is lett ennyire
gyakorlott. Ő és Czentovic végül összecsapnak, előbbi azért, hogy lezárhassa a
múltját, míg utóbbinál nem egyértelmű. Büszkeségből? Kíváncsiságból talán? Ezt
mindenki döntse el maga.
Az utolsó játék mindvégig a szenvedély és az őrület határán
egyensúlyoz. Ez már nem feltétlenül a sakkról szól, sokkal inkább az eszmék és
lelkek játékáról.
A vége pedig ugyanolyan hirtelenséggel zárul le, ahogyan
elkezdődött. A bábuk ledőlnek, az igazság kimondatlanul marad, az olvasó pedig egy
elgondolkodtató, hátborzongatóan őszinte emlékkel gazdagodott egy olyan
világról, ami talán nem is olyan távoli, mint hisszük.
Mi a kegyetlenebb? A fizikai kínzás, vagy a lelki?
Hosszútávon melyik hagy mélyebb nyomokat? Vajon egy függőség tényleg lehet az
utolsó mentőöv valaki számára? Hol a határ a játék és a teljes téboly között?
Az a Sakknovella szépsége, hogy bár mindegyik kérdésre
kapunk valamiféle, halvány választ, az igazságot saját magunknak kell
eldöntenünk.
Ha őszinte akarok lenni, soha nem voltam egy kifejezett
sakktehetség, de a Sakknovella tökéletesen érthető volt anélkül is. Nagyon
tudom ajánlani bárkinek, aki egy rövid, ám annál elgondolkodtatóbb történetre
vágyik.
Kedvenc karakter: -
Kedvenc jelenet: Az utolsó sakkparti
Kedvenc idézet:
„A sakk érdekessége éppen abban rejlik, hogy két
különböző agyban különbözőképpen alakul ki a játszma menete, s hogy ebben a
helyzetben, a fekete nem ismerheti előre a fehér szándékait, de
kikövetkeztetheti és keresztezheti”
Mélypont: A náci fogság
Borító: Mint a legtöbb helikonos, ez is gyönyörű
és megragadja a lényeget
Első mondat: „A szokott járás-kelés,
sürgés-forgás uralkodott a nagy személyszállító gőzös fedélzetén, mely éjfélkor
indul el New York kikötőjéből Buenos Aires felé.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Lex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése