Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.
A szellemek egész életében mellette álltak
– de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?
Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?
Vajon fellobbanhat-e szerelem ennyi küzdelem között? A szellemek legyenek minden régi és új olvasóval!
Őszintén szólva, elég vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, nem is tudom mikor „szenvedtem” legutóbb ennyire egy fantasy-val. Na de ne ugorjunk ennyire előre, kezdjük is szépen az elején. Mikor megláttam a borítót, rögtön beleszerettem, és a címben szereplő ellentét is felkorbácsolta kíváncsiságomat. Egy cím legyen érdekes! És ez abszolút meg is volt a műnél. A fülszöveg is egy érdekes, mégis szokatlan koncepcióval kecsegtetett, amit…nos meg is kaptam, még ha nem is pont úgy, ahogyan azt vártam.
Ami leginkább zavart a könyvben, az a világfelépítése volt. Félre ne értsetek, érdekes és gyönyörű világa van, amibe szívesen belemerültem volna, ha nem lett volna hiányos. Rengeteg megválaszolatlan, légbőlkapott dologgal találkoztam olvasás közben. Több olyan dolog is volt, nem csak a világában, de a karakterekkel kapcsolatosan is, ami nem volt eléggé kifejtve, és bár megemlítette az írónő, továbbra is maradtak homályos foltok (kik is valójában a szolgálók és a kegyeltek, mi a feladatuk, Nalissa múltja, indítékai, kiket avathatnak pappá stb…). Ezek miatt, kicsit darabokra törött bennem az elsőre kivételesnek tűnő, egyedi világkép.
A karakterekkel kapcsolatban is hasonlóan éreztem. Bár Mortua és Valian volt a középpontban, úgy éreztem a főszereplőkön kívül szinte az összes mellékszereplő részletesebb leírást kapott. Valian akár kedvenc szereplőm is lehetett volna, ha több szerepet kap és hangsúlyosabb lett volna benne a démon. Hiszen pont a hatalmas ellentétekért kezdtem el olvasni, amolyan ördög-angyal kettőst vártam, de a könyv nagy részében Valian inkább tűnt kezes báránynak, mintsem vérszomjas és kegyetlen démonnak. Ezzel szemben a lovagrend mestere, Loghor karaktere abszolút pozitív csalódás volt, és bár elsőre egy szigorú és zord személynek tűnt, szép lassan megtört a jég, és felsejlett egy törődő és szerethető karakter körvonala. Ugyanígy, Sharduk színre lépése volt az, ami előhozta számomra a könyv humoros oldalát (kár, hogy fél könyvet kellett várnom rá). Bár a viccek jelentős részéért ő volt a felelős, a mű mélységét is ő adta meg, utolsó döntésével igazán a szívemhez nőtt, ha lehet így fogalmazni. Na és akkor a nevek… valóban szépen csengő, egzotikus neveket választott az írónő, de amikor egyszerre sok karakter jelent meg a semmiből, eléggé nehéz volt követni ki kicsoda.
Igen, a főszereplőt szándékosan hagytam a végére, ugyanis kevés olyan főhőssel találkoztam eddig, aki ennyire idegesített volna. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg szépen, de nekem Mortua teljesen felesleges karakternek tűnt. Voltak pillanatai, amikor feléledt bennem a remény szikrája, hogy na, végre egy belevaló, erős főhősnőt kapok, de Mortua cselekvésképtelensége mindig eloszlatta az éledező reménysugarakat.
És akkor itt jön az a hatalmas DE! Hogy miért is olvastam tovább, azon kívül, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. A könyv első felével rettentően nehezen és lassan haladtam, a közepe felé azonban volt egy fordulópont, és a cselekmény a legvégén egy gyönyörű történetté csúcsosodott ki a szeretetről, hitről és veszteségekről. Mind a leírások, mind az elbeszélés módja rengeteg fejlődött, ahogy haladt a történet, az pedig, hogy az írónő hátrahagyta Mortuát és Valiant, és a többi karakternek is utat engedett, rengeteget dobott a történeten. Bár a végső csata nem ütött akkorát, mint vártam, a karakterek lelki világa annál inkább megérintett, átéreztem erős hitüket, gyászukat, de örömüket és szeretetüket is a sorok között.
„Nem tudta, mit mondhatna még. Óvatosan vonta ismét a karjába Mortuát, hogy véres csókot leheljen a hajára. Tekintetét a mennyezetre függesztette, és várt. Várta a csodát, amelyről maga sem tudta, hihet-e benne egyáltalán.”
A könyv minden hibája ellenére, a végére egy szép történetté nőtte ki magát és gyönyörű első próbálozásnak tekintem Kae Westa részéről. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy nem hagyta abba az írást, és további érdekes történeteket tár elénk azóta is.
Kedvenc karakter: Lyr Ascovado (nem, továbbra sem avokádó)
Kedvenc jelenet: a koronások szertartása és Sharduk utolsó döntése
Kedvenc idézet:
„-Ez igaz. -Lyr a holmijáért nyúlt. – Az lesz a legjobb, ha visszamegyek a székházba, mielőtt még találgatni kezdik, vajon az unokád vagyok, vagy a szeretőd…”
Mélypont: azon kívül, hogy a könyv első felét nem tudtam komolyan venni, az igazi mélypont a sastámadás és a mágus üldözése volt számomra
Borító: fentebb már írtam róla
Első mondat: „A rendházfő levele a lehető legjobbkor érkezett.”
Értékelés: (a könyv első fele miatt nem tudok sajnos többet adni)
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése