Kvothe vándorkomédiások között nevelkedik, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyeket nem kellett volna. A fiú az egyetlen, aki életben maradt.
Sok viszontagság után jelentkezik a mágia legendás egyetemére, hogy helyet harcoljon ki magának a világban, feltárja szülei halálának titkát és megtanulja, hogyan szólítsa a szelet.
Patrick Rothfuss lebilincselő regénye egy legendákkal teli, veszedelmes világ és egy rendkívüli ifjú történetét meséli el.
Huhh… Nem is tudom, hol kezdjem. A szél neve a maga nyolcszáz oldalával a legterjedelmesebb kötetek között van, amit eddig volt szerencsém olvasni. Mégis… itt ülök azzal az egy gondolattal: Még, még, még! Kidolgozott szereplőivel, gyönyörű világával és összetett, izgalmas cselekményével maradandó nyomot hagyott, az biztos. Ha csak annyit mondok, Patrick Rothfuss gyönyörűen ír, akkor nem mondtam semmit.
A könyv már az első fejezettől kezdve hozta a középkori fantasy-k jellegzetes hangulatát és ezzel nosztalgikus és szeretetteljes húrokat pendített meg bennem. Történetünk egy rejtett kis falu fogadójában, a Jelkőben kezdődik, melyet az állandó vendégeken kívül csupán elvétve látogatnak fáradt vándorok. A tulajdonos, bizonyos Kote látszólag boldogan éldegél az isten háta mögött, elvégzi a fogadó körüli teendőket és olykor olykor tanítja Bast-ot, örökké vidám társát. Azonban van valami megfoghatatlan a rőt hajú fogadósban, és mikor elmozdul a boldogság álarca, felsejlik alóla egy olyan ember, aki a múltjában ragadt, valaki, aki szüntelen emlékei morzsáit őrli gondolatai malmában. Akárcsak Kote, a könyv is sokszor oly megfoghatatlan, különleges, oly más.
„Ismét este volt. Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült fel.”
Végül megérkezik a fogadóba Devan Lochees, a Krónikás, aki szép lassan felgöngyölíti a fogadós, Kvothe (merthogy valójában így hívják) szövevényes múltját, melyről számtalan kusza, egymásnak ellentmondó mendemonda kering. Így hát Kvothe belekezd élete történetébe, megcáfolja, olykor pedig megerősíti a róla szóló történeteket, feltárja előttünk, hogyan lett vándorszínészek gyerekéből hős, hogyan keményedett meg a lelke, és milyen viszontagságok gyúrták őt azzá a különös emberré, akivé vált.
Történetével visszarepít minket gyermekkorába, ahol az Edema Ruh színészeivel utazgatott, mígnem szüleiért eljött a babonák és mítoszok egyik legrettegettebb lénye, a Chandrian. Mesél nekünk bosszúvágyról, Tarbean mocskáról, éhezésről, viszontagságos évekről, kegyetlenségről. De mesél nekünk a gyászról és a lelkében végbemenő folyamatokról is. Dalol nekünk mesékről, és mesél nekünk dalokról.
Elkalauzol minket egyetemi éveibe is, ahol megszülettek róla az első legendák. Az Egyetem, egy amolyan második Roxfort, leszámítva azt, hogy nem csupán mágiát tanulnak ott, és hogy a „varázslás” nem csupán szavakból áll. Valójában nem is hasonlít a Roxfortra, csak a hangulata hasonló kissé. Mindenesetre, aki járt már egyetemre, sok dologra ismerhet rá, miközben felfedezi a mágia egyetemét Kvothe segítségével.
És akkor ott van a zene, mely már a kezdetektől fogva körbeöleli, eggyé gyúrja a történetet. Ott van a kezdeteknél, és biztos pontjaként szolgál mind a történéseknek, mind Kvothénak. Amolyan közvetítő közegnek éreztem, mely magában rejti Kvothe érzelmeit és törékeny belső világát.
„A költő olyan zenész, aki nem tud énekelni. A szavaknak az agyat kell megérinteniük, mielőtt a szívhez érkeznek, de némely ember elméje szánalmasan szűkös. A zene viszont egyenesen a szívnek szól, nem számít, milyen kicsinyes vagy konok az elme, amelyik hallgatja.”
Bár a könyv végére még nem lesz a fiúból férfi, de már elindult ezen az úton. Belekóstolt a bánatba és a szenvedésbe, de első szerelme is bontogatja már a szárnyát. A cselekmény két szálon fut, és bár a hangsúly a visszaemlékezésen van, a jelenben is történnek fontos dolgok. Kvothe múltja még nem teljes, de a másik szálon már készülődik a valódi gonosz, a fő bonyodalom, melynek csupán előszava az első könyv.
Egy vidám, tehetséges gyermekből megkeseredett, fáradt hős válik, mert a mesék hazudnak. A hősök a szenvedés útját járják. Nem találnak varázskardot, mellyel kettéhasíthatják ellenfelüket, nem tanulnak meg egyik pillanatról a másikra varázsolni, és nem legyőzhetetlenek.
Kedvenc karakter: Kvothe (de sok más karakter is a szívemhez nőtt)
Kedvenc jelenet: Kvothe felvételije az Egyetemre (és úgy szinte az összes jelenet, ami az Egyetemen játszódik)
Kedvenc idézet:
„Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül.”
Mélypont: -
Borító: gyönyörű és részletgazdag, hozza a könyv hangulatát
Első mondat: „Ismét este volt.”
Értékelés: (sajnálom, hogy csak öt pontot lehet adni, a dupláját is megérdemelné)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése