Hallgasd a szél dalát! / Flipper – Murakami Haruki (Patkány I-II.)

A ​két kisregény elbeszélője 1978 áprilisában egy derűs nap délutánján épp baseballmeccset nézett a tokiói Dzsingú stadionban, amikor a pillanat hatása alatt megérett benne az elhatározás, hogy regényíró lesz. Így is lett, eljött az ideje, hogy elmesélje egy régi nyár végének történetét. Saját történetét a 21 éves, nevesincs egyetemista fiúról, Patkány nevű barátjáról, akivel J bárjában nyugati jazz zenére nyakalták a sört. Meg a japán diákmozgalmakról, a kapcsolatok közötti botladozásokról, veszteségekről, sérelmekről. És lányokról. Arról, aki lemondott az életről, vagy arról, aki nem csak azért különleges, mert hiányzik egy ujja, hanem mert ha egyedül van, különféle emberek szólongatják. Aztán szexről, de főleg szexuális merengésekről. És szenvedélyekről, a flippermániáról meg az újrajátszás lehetőségéről.

 

Murakami két kisregénye már magában rejt mindent, ami a kiforrott művekre jellemző. Ebből a két írásból bomlik ki majd a Birkakergető nagy kaland, amely a szerző számára is meggyőző erővel bizonyította, hogy 1978-ban valóban regényíró született…

Sokat hallottam már Murakami Haruki-ról, ahogyan az első regényéről is. Igencsak népszerű író itthon is, azonban első művének, a Hallgasd a szél dalát! kötetnek sokan felróják, hogy a későbbi műveihez képest kiforratlan, hogy itt még nem talált rá későbbi stílusára. Lehet, hogy igazuk van, nem tudom. Ez volt az első Murakami regényem és őszintén szólva elég vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban.

Murakami írásában van valami különös, valami fura, mintha egy moziban a terem zsúfolásig telne; mindenki felvenné a kasszánál kapott 3D-s szemüvegét és a szemüvegen keresztül tekintenének a vászonra. És ott van Murakami, aki „speciális” szemüveg nélkül nézi végig a filmet. Nos, végig ilyen érzésem volt olvasás közben. Mintha Murakami másképpen látná a dolgokat, másképpen élné meg az életet. Más dolgokra helyezi a hangsúlyt, olyan apró, hétköznapi dolgokra, amelyek mellett a legtöbb ember észrevétlenül elmegy.

Miután elkezdem olvasni, egyszer csak azt vettem észre, hogy én is egyre jobban elkezdek figyelni az apró, egyedi dolgokra a környezetemben, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek az élet kicsiny, sokszor értelmetlen és megfoghatatlan, de mégis hívogató és különleges dolgaira.

Egy kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de fontosnak tartottam, hogy ezt mind elmondjam, remélem nem bánjátok. Leírtam, bár tudom, hogy aki nem olvasott még Murakami-tól, az úgysem fogja érteni, mégis megtettem, és remélem lesz, akinek meghoztam a kedvét.

A könyv két huszonéves srác egy nyarát foglalja magába, akik éppen csak átlépték a felnőttkor határát és saját gondolkodásuk és hitük szerint próbálják ki az életet. Igazából a könyvnek nincs is semmi mondanivalója, egyszerűen csak le lett írva.

Az írásmód végtelenül egyszerű, semmi cicoma, semmi szépítés, és ez adta számomra a könyv egyik szépségét. Messziről érződik rajta, hogy valamikor a hetvenes, nyolcvanas évek körül íródott (hogy pontosak legyünk, 1978-ban), az egész olyan nosztalgikus, sokszor melankolikus, mégis békés a maga módján. Gyermekkorom nyarait juttatta eszembe. Na meg a régi animációs filmeket a maguk egyedi „retró” grafikájával.

A második kötetben, ez a nosztalgikus érzés kicsit megkeseredett a számban, főleg, amikor Patkány részeit olvastam (igen, a Patkány név hallatán azonnal előjött a PTSD-m Az árnyak útján után). A fiatalkori lelkesedés, az önállóság borzongató gondolata szép lassan eloszlott. A korábbi, örömteli szokások megfakultak, majd kikoptak, vagy megmaradtak ugyan, de elvesztették minden szépségüket. Igen, Patkány karakterét egyértelműen az „elmúlás” szóval jellemezném. És a legszomorúbb az, hogy egy picit azért vele tudtam érezni. Hiszen rengeteg emberrel történik hasonló. Felívelnek, akár egy fényes csillag, majd ugyanazzal a lendülettel megfakulnak, kihunynak és lezuhannak.

Az útkeresés regénye ez, amelyben nem csak a szereplők próbálják követni életük fonalát, de az író is keresgéli még saját stílusát. Alkot, próbálkozik, és valamennyit már meg is talált önmagából, de még messze innen a cél. Mondhatjuk, hogy a Hallgasd a szél dalát még kiforratlan, hogy kezdetleges, de akkor is van benne valami, ami megérintett és ami megformálta bennem azt a gondolatot, hogy szeretnék a lehető legtöbbet olvasni Murakami-tól.

A bevezetés egyébként igencsak meglepett, főleg, hogy egy magyar író neve is felbukkant a sorok között, nevezetesen Kristóf Ágotáé.

Végezetül pedig, szeretnék köszönetet mondani egy jóbarátomnak, hogy ajánlotta Murakami műveit. :)

Kedvenc karakter: -

Kedvenc jelenet: a tengerparti kocsikázások

Kedvenc idézet:

„Néha úgy érzem, hogy óránként idősödöm. És az a félelmetes, hogy ez igaz.”

Mélypont: a flipperhadsereg a tyúktelep hűtőjében

Borító: nem mondom, hogy nem tetszik, de valahogy nem igazán illik a könyvhöz szerintem

Első mondat: „Tökéletes szöveg mint olyan nem létezik.”

Értékelés:

 

Carpe noctem!

Nico