Együtt megválthatjuk a világot?
Boszorkaföldén majdnem olyan sokféle varázserő létezik, mint
ahányféle módon bajba lehet keveredni – és a mindenre elszánt Safiya és Iseult
ezt mindenkinél jobban tudja.
Safiya igazságboszorka, vagyis képes az igazságot
megkülönböztetni a hazugságtól. Nagy hatalommal járó varázserő az övé,
olyannyira, hogy egyesek még a gyilkosságtól sem rettennének vissza, ha így a
saját oldalukon tudhatnák. Ez különösen igaz a nemességre, arra a társadalmi
rétegre, ahová Safi is tartozik. A lánynak ezért titokban kell tartania a
képességeit, nehogy bábuvá váljon a birodalmak közti játszmában.
Iseult fonálboszorka, aki látja az életeket átszövő fonalakat –
a saját szívéből kiinduló fonalak azonban láthatatlanok számára. Az ő és Safi
közt szövődött különös barátságnak köszönhetően a kitaszított lány egy vakmerő
kalandokkal teli életbe csöppen, amelyben hűvös nyugalma tökéletes ellenpontja
Safiya forrófejű, lobbanékony természetének.
Van az úgy az emberrel, hogy meglát egy borítót és egyszerűen beleszeret.
Hát, valahogy így jártam én is az Igazságboszorkával. Kicsit utánaolvasgattam
(hatalmas hype övezi, booktok és booksta kedvenc is külföldön), és végül a fülszöveg
alapján arra jutottam, hogy nekem egyszerűen kell ez a könyv.
A történet cselekménye négy fiatal köré összpontosul – először
csak a két lány, Safi és Iseult, de ahogy haladunk előrébb, kiegészül két fiú
szemszögével is. Velük együtt követhetjük végig Boszorkányfölde alakulófélben
álló sorsát. Olyan világ ez, ahol a béke egyedül egy húsz éve tartó fegyverszünetnek
köszönhető, ahol a különféle boszorkányok erejét adó természeti források lassanként
elapadnak, és ahol minden tett, szó, vagy mozdulat mögött intrika és cselszövések
hálója húzódik.
Safi igazságboszorka lévén képes megkülönböztetni az igazságokat
a hazugságoktól – ez a képesség pedig igencsak felértékelődik, amikor a
húszéves fegyverszünet a végéhez közelít. Forrófejű, makacs lány, senkire sem
gondol magán és a fonaltestvérén, Iseulton kívül. Eleinte nehéz volt
megkedvelnem, nekem sokszor túlságosan gyerekesnek tűnt egy-egy megmozdulása, de
a történet végére azért megvillantotta egy egészen más, jóval szerethetőbb
oldalát is.
Fonaltestvére, Iseult jóval csendesebb, visszahúzódóbb
természet. Ha Safi a tűz, Iseult a jég, fagyos, örökké hűvös személyiség.
Persze, jó oka van rá, hogy ilyenné vált, a múltja, a képessége és mindaz a
lenézés, ami a származása miatt övezi, alaposan átformálta. Az ő barátsága az
egyetlen, ami áttöri Safi kemény páncélját és ez a kötelék képezi a regény
egyik legfontosabb elemét. Ők ketten vállvetve harcolnak, kerüljön is bármi az
útjukba és a végsőkig elmennének a másikért.
Aztán ott van Merik herceg, aki a pusztulásba taszított
királyságáért harcol. Miután egy kedvező ajánlat reményében elvállalja, hogy
segít megszöktetni Safit, felengedi őt és Iseultot a hajójára. Messzire
keverednek, csatáznak vízen és szárazföldön egyaránt, és közben valami
óhatatlanul alakulni kezd közte és Safi között.
A tétek egyre csak nőnek, Safit nem csak birodalmak és uralkodók
üldözik, hanem egy vérboszorkány is felbukkan (olyasfajta lény, aki elvileg
csak a mesékben létezik). És ezzel el is értünk a negyedik főszereplőhöz, Éduánhoz.
A vérboszorkány fiú zsoldosként tevékenykedik, de valójában egy jóval hatalmasabb terv
része. Számomra ő volt a legizgalmasabb karakter, és bár sajnos egyelőre kevés fejezetet
kapott, biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben ő is kulcsfontosságú lesz még.
A regény egésze hihetetlenül akciódús, emellett lehetetlen
elmenni. Az írónő többször is utal a köszönetnyilvánításban arra, hogy szereti
a videójátékokat, és ez nagyon jót tett a stílusának. Egy pillanatra sem
lehetett unatkozni olvasás közben.
Aztán mindenképpen ki akarom még emelni a világ ötletes
mivoltját. A rengeteg különféle boszorkány és képesség annyira egyedi volt és
annyira érdekes, hogy ilyesmivel ritkán találkozni YA keretein belül.
Összességében kaptam egy összetett világot, boszorkányokat, hercegeket,
elképesztő harcjeleneteket, pörgős cselekményt – igazából minden megvolt benne,
amiért más esetben rajongok, de (mert sajnos itt jön a „de”) valamiért mégsem
tudott annyira magával ragadni. A szereplők mindegyike érdekes volt, de senkihez
sem tudtam közel kerülni, a világfelépítés hihetetlenül komplex, mégse éreztem
azt, hogy igazán megismertem volna. Aztán persze, mivel ez a nyitórésze egy
egyébként négyrészes sorozatnak, lehet, hogy egyelőre nem is kell többet
tudnom.
Valami mégis hiányzott, vagy esetleg a hype volt túlságosan
nagy, nem tudom. Viszont szerettem olvasni – még ha nem is annyira, mint a
kedvenceimet –, ha valaki szereti a fantasyt és könnyű kikapcsolódásra vágyik,
annak abszolút tökéletes.
Ti mit gondoltatok róla?
Kedvenc karakter: Éduán
Kedvenc jelenet: Éduán és Iseult harca
Kedvenc idézet:
„Mhe verujta. Ez volt a nomatsik
legszentebb mondata – és azt jelentette: bízz bennem, mintha egy lenne a
lelkünk.”
Mélypont: -
Borító: Annyira hihetetlenül gyönyörű, hogy nem
csodálnám, ha sokan a csapdájába esnének (pont, ahogyan én is jártam vele:D)
Első mondat: „Minden a lehető legrosszabbul alakult.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Lex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése