Igazságboszorka ​– Susan Dennard (Boszorkafölde I.)

Együtt megválthatjuk a világot?

Boszorkaföldén majdnem olyan sokféle varázserő létezik, mint ahányféle módon bajba lehet keveredni – és a mindenre elszánt Safiya és Iseult ezt mindenkinél jobban tudja.

Safiya igazságboszorka, vagyis képes az igazságot megkülönböztetni a hazugságtól. Nagy hatalommal járó varázserő az övé, olyannyira, hogy egyesek még a gyilkosságtól sem rettennének vissza, ha így a saját oldalukon tudhatnák. Ez különösen igaz a nemességre, arra a társadalmi rétegre, ahová Safi is tartozik. A lánynak ezért titokban kell tartania a képességeit, nehogy bábuvá váljon a birodalmak közti játszmában.

Iseult fonálboszorka, aki látja az életeket átszövő fonalakat – a saját szívéből kiinduló fonalak azonban láthatatlanok számára. Az ő és Safi közt szövődött különös barátságnak köszönhetően a kitaszított lány egy vakmerő kalandokkal teli életbe csöppen, amelyben hűvös nyugalma tökéletes ellenpontja Safiya forrófejű, lobbanékony természetének.

A két lány nem vágyik másra, mint szabadon élni az életet, ám Boszorkafölde fölött a háború fellegei gyülekeznek. Safinak és Iseultnak egy bosszúszomjas vérboszorkával a nyomukban császárokkal, hercegekkel és zsoldosokkal kell megküzdenie, akik bármit megtennének azért, hogy megkaparintsanak egy igazságboszorkát. Vajon az eszes Merik herceg mennyire tud a segítségükre lenni?

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

Van az úgy az emberrel, hogy meglát egy borítót és egyszerűen beleszeret. Hát, valahogy így jártam én is az Igazságboszorkával. Kicsit utánaolvasgattam (hatalmas hype övezi, booktok és booksta kedvenc is külföldön), és végül a fülszöveg alapján arra jutottam, hogy nekem egyszerűen kell ez a könyv.

A történet cselekménye négy fiatal köré összpontosul – először csak a két lány, Safi és Iseult, de ahogy haladunk előrébb, kiegészül két fiú szemszögével is. Velük együtt követhetjük végig Boszorkányfölde alakulófélben álló sorsát. Olyan világ ez, ahol a béke egyedül egy húsz éve tartó fegyverszünetnek köszönhető, ahol a különféle boszorkányok erejét adó természeti források lassanként elapadnak, és ahol minden tett, szó, vagy mozdulat mögött intrika és cselszövések hálója húzódik.

Safi igazságboszorka lévén képes megkülönböztetni az igazságokat a hazugságoktól – ez a képesség pedig igencsak felértékelődik, amikor a húszéves fegyverszünet a végéhez közelít. Forrófejű, makacs lány, senkire sem gondol magán és a fonaltestvérén, Iseulton kívül. Eleinte nehéz volt megkedvelnem, nekem sokszor túlságosan gyerekesnek tűnt egy-egy megmozdulása, de a történet végére azért megvillantotta egy egészen más, jóval szerethetőbb oldalát is.

Fonaltestvére, Iseult jóval csendesebb, visszahúzódóbb természet. Ha Safi a tűz, Iseult a jég, fagyos, örökké hűvös személyiség. Persze, jó oka van rá, hogy ilyenné vált, a múltja, a képessége és mindaz a lenézés, ami a származása miatt övezi, alaposan átformálta. Az ő barátsága az egyetlen, ami áttöri Safi kemény páncélját és ez a kötelék képezi a regény egyik legfontosabb elemét. Ők ketten vállvetve harcolnak, kerüljön is bármi az útjukba és a végsőkig elmennének a másikért.

Aztán ott van Merik herceg, aki a pusztulásba taszított királyságáért harcol. Miután egy kedvező ajánlat reményében elvállalja, hogy segít megszöktetni Safit, felengedi őt és Iseultot a hajójára. Messzire keverednek, csatáznak vízen és szárazföldön egyaránt, és közben valami óhatatlanul alakulni kezd közte és Safi között.

A tétek egyre csak nőnek, Safit nem csak birodalmak és uralkodók üldözik, hanem egy vérboszorkány is felbukkan (olyasfajta lény, aki elvileg csak a mesékben létezik). És ezzel el is értünk a negyedik főszereplőhöz, Éduánhoz. A vérboszorkány fiú zsoldosként tevékenykedik, de valójában egy jóval hatalmasabb terv része. Számomra ő volt a legizgalmasabb karakter, és bár sajnos egyelőre kevés fejezetet kapott, biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben ő is kulcsfontosságú lesz még.

A regény egésze hihetetlenül akciódús, emellett lehetetlen elmenni. Az írónő többször is utal a köszönetnyilvánításban arra, hogy szereti a videójátékokat, és ez nagyon jót tett a stílusának. Egy pillanatra sem lehetett unatkozni olvasás közben.

Aztán mindenképpen ki akarom még emelni a világ ötletes mivoltját. A rengeteg különféle boszorkány és képesség annyira egyedi volt és annyira érdekes, hogy ilyesmivel ritkán találkozni YA keretein belül.

Összességében kaptam egy összetett világot, boszorkányokat, hercegeket, elképesztő harcjeleneteket, pörgős cselekményt – igazából minden megvolt benne, amiért más esetben rajongok, de (mert sajnos itt jön a „de”) valamiért mégsem tudott annyira magával ragadni. A szereplők mindegyike érdekes volt, de senkihez sem tudtam közel kerülni, a világfelépítés hihetetlenül komplex, mégse éreztem azt, hogy igazán megismertem volna. Aztán persze, mivel ez a nyitórésze egy egyébként négyrészes sorozatnak, lehet, hogy egyelőre nem is kell többet tudnom.

Valami mégis hiányzott, vagy esetleg a hype volt túlságosan nagy, nem tudom. Viszont szerettem olvasni – még ha nem is annyira, mint a kedvenceimet –, ha valaki szereti a fantasyt és könnyű kikapcsolódásra vágyik, annak abszolút tökéletes.

Ti mit gondoltatok róla?

Kedvenc karakter: Éduán

Kedvenc jelenet: Éduán és Iseult harca

Kedvenc idézet:

„Mhe verujta. Ez volt a nomatsik legszentebb mondata – és azt jelentette: bízz bennem, mintha egy lenne a lelkünk.”

Mélypont: -

Borító: Annyira hihetetlenül gyönyörű, hogy nem csodálnám, ha sokan a csapdájába esnének (pont, ahogyan én is jártam vele:D)

Első mondat: Minden a lehető legrosszabbul alakult.”

Értékelés:


Carpe noctem!

Lex


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése