Több évtizede már mást sem hallunk, csak azt, hogy a
gazdag és boldog élet titka a pozitív gondolkodás. „Dugják fel a pozitivitást –
mondja Mark Manson, a szupersztár blogger. – Lássuk be, az élet tele van
szarral, és ezt tudomásul kell venni.” Ha valami rossz, akkor így is-úgy is az.
És ha az ember valamit nem tud, azt vállalnia kell. A szerző mindvégig
kíméletlenül osztogatja a pofonokat olvasóinak, mindeközben nyers
őszinteséggel, obszcén humorral és látszólagos nyegleséggel kifejti legfőbb
elvét: az ember esendő és korlátolt – „nem lehet mindenki különleges, a
társadalomban vannak győztesek és persze vannak vesztesek, ami valahol tényleg
tisztességtelen, és nem a te hibád.” Ha valaki elfogadja a korlátait, akkor
megtalálja azt az erőt, amire szüksége van. Hisz olyan sok minden van, amivel
felesleges törődnünk. Csak rá kell jönnünk, mire érdemes az energiát fordítani,
és mi az, ami teljesen lényegtelen. Így lehet átgondolni saját értékeinket és
legfontosabb dolgainkat.
Be kell vallanom, elég vegyes véleménnyel vagyok az önfejlesztő
könyvekről. Valamiért ebben a témában mindig végletekben gondolkodom: vagy
nagyon tetszenek (és akkor ajánlgatom őket orrba-szájba mindenkinek), vagy pedig
egyáltalán nem (mert ugye nekem aztán senki se mondja meg, hogy mit és hogyan
csináljak az életemben. Meg amúgy is… Kinek kellenek egy idegen tanácsai?)
Mark Manson könyvéről viszont annyit hallottam már, hogy a kíváncsiságom végül felülkerekedett minden létező ellenérzésemen. És mennyire örülök, hogy így történt!
Nem hosszú könyv, én nagyjából másfél nap alatt be is
fejeztem, viszont annál több mondanivalója van. Mark Manson egyáltalán nem úgy
közelíti meg ezt a témát, ahogyan azt az önfejlesztős könyvektől megszokhattuk.
Nem ígéreteket tesz, nem azt mutatja meg, hogy hogyan tehetjük tökéletessé az
életünket, hanem furcsán, fonák módon azt próbálja elfogadtatni velünk, hogy az
élet bizony sz*r tud lenni néha. Mert ez sajnos így van, a környezetünkre nem
mindig lehetünk hatással – de arra igen, hogy mi hogyan reagálunk rá.
Mindezt pedig olyan stílusban teszi, amit nehéz nem
szeretni. Persze nem azt mondom, kell egyfajta gyomor ahhoz, hogy bevegyük ezt
a közvetlen, néha már-már az ízléstelenség határait súrolgató szarkazmusbombát.
Ugyanakkor viszont talán pont emiatt a közlékenység és nyitottság miatt
érezhetjük még közelebbinek a könyvet és a mondanivalóját.
Ahogyan azt Mark Manson leírja, olyan világban élünk, ahol
hatalmas kultusza van a pozitív gondolkodásnak – olyannyira, hogy az már ártalmas
is. Az emberek hajlamosak birkamód követni a sok motivációs szöveget, vakon
kergetni a sok hangzatos ígéretet és címet, miközben csak még mélyebbre ássák
magukat a megfelelési kényszer és a teljesítményhajhász életmód csapdájában.
A „Lesz*rom” rafinált művészete abban segít nekünk, hogy
felismerjük ezt. A cím megtévesztő, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy
mindenre ejteni kell. (Az már a teljes közöny lenne, ami szintén nem vezet
valami messzire) Sokkal inkább az itt a lényeg, hogy meg kell tanulnunk
elkülöníteni, mi az ami fontos számunkra, mi az amiért megéri és mi az, amit egyszerűen
csak el kell engednünk azért, hogy fejlődhessünk.
Annak ellenére, hogy sokszor vicces formában tárja elénk a
gondolatait, Mark Manson elég komoly témákat érint, úgyhogy nem mondanám, hogy
kifejezetten könnyű olvasmányról van szó. Rengeteg példát jelenít meg, mind
mások, mind pedig a saját életéből, ami személyessé és érthetővé teszi a
gondolatait. Egyúttal pedig megmutatja azt is, hogy a sok „majd én megváltalak”
típusú könyvvel ellentétben, ő valóban átélte mindazt, amiről beszél. Számomra
ettől vált igazán hitelessé.
Mielőtt bárki belekezdene, egyetlen jó tanácsot azért adnék:
legyél nyitott! Még akkor is, ha néha fájdalmas lesz olvasni a sorokat. Mert ennek
a könyvnek a nagyrésze bizony arról szól, hogy nem vagy különleges és az életed
talán nem is ér annyit, mint hiszed. De mindez szükséges, azt hiszem. El kell
fogadnunk ezeket a tényeket, hogy megszabadulhassunk a túlzott pozitivitástól
és a világ álomképeitől. Mert csak akkor lehetünk igazán békében önmagunkkal,
ha képesek vagyunk elfogadni a rossz dolgainkat is.
„Sok embernek annyira mániája lesz a „helyes” élet, hogy
egyszerűen nem marad ideje élni.”
És azt hiszem, ezzel össze is foglaltam mindent. Idén úgy
tűnik, szerencsés voltam, ez már a második önfejlesztő könyv, amit olvasok (az
Örökölt sors után), és eddig mindkettő nagyon betalált. Bátran tudom ajánlani
bárkinek, aki egy kis szórakoztató felüdülésre vágyik – és nem bánja, ha közben
újraértékelődik egy-két alapvető gondolata az életről és a világ dolgairól.
Kedvenc karakter: -
Kedvenc
jelenet: -
Kedvenc idézet:
Hú, de sok volt itt. Esküszöm, ez már önmagában is megérdemelne egy külön
posztot. Most viszont választanom kell, szóval:
„Ha valóban nincs
értelme bármit is tenni, akkor annak sincs értelme, hogy semmit se tegyünk;
mivel a halál úgyis elkerülhetetlen, nincs értelme engedni a félelemnek vagy a
szorongásnak, mert úgyis csak picsafüst az egész, és miután rövid életem nagy
részét azzal töltöttem, hogy kerültem mindent, ami fájdalmas és kínos,
lényegében kerültem, hogy éljek.”
Mélypont: -
Borító: Nem lett kedvenc,
de itt nem is igazán az a lényeg
Első mondat:
Charles Bukowski alkoholista volt, szoknyabolond,
idült szerencsejátékos, bunkó, faszari, rakás szerencsétlenség és a legrosszabb
napjain költő.
Értékelés:
(egyedül azért nem 5 csillag, mert néha már erőltetetten soknak éreztem egy-két gondolatot, de ez elég személyes vélemény, simán lehet, hogy másnak ez nem okoz majd gondot:))
Carpe noctem!
Lex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése