A Hallgasd a szél dalát és a Flipper kötetek után végre eljutottam a sorozat harmadik részéhez is. Alapjáraton ritkán várok ennyit egy sorozat két része között, ha mégis, akkor azért mert még nem jött ki a következő rész, esetleg a magyar fordítást várom, de Murakami könyveivel valahogy úgy voltam, mint a klasszikusokkal; egyrészt kellett egy kis idő, hogy megemésszem az előző részeket, hogy ízlelgessem őket, elmerengjek rajtuk (mert már az előző részekkel kapcsolatban is felmerült bennem pár érdekes kérdés, de ezekre majd később kitérek), másrészt Murakami könyvei több szempontból is különlegesek, így nekem kell egyfajta hangulat, ahhoz hogy kellőképpen tudjam őket értékelni.
A Flipper kötet végén már voltak megérzéseim Patkánnyal kapcsolatban, de sosem gondoltam volna, hogy a folytatás ilyen irányt vesz majd. Ugyanis ott van a Hallgasd a szél dalát a maga “slice of life” hagulatával, majd jött a Flipper, amiben már voltak ugyan olyan pillanatok, melyeknél nehezen döntöttem el, mi a valóság, és mi az, ami esetleg fikció vagy valami egészen más dolog, valami, ami kicsikét kitekint a valóságból, és ezek után itt van a Birkakergető nagy kaland, ami látszólag egy fura, kicsit elborult fikció, nem is igazán tudtam hova tegyem. A könyv felénél fogtam magam és mondom megnézem már mi is lehet ez, mert sehogyse jövök rá. Mágikus realizmus. Pislogtam párat. Elolvastam újból. Mágikus realizmus. Oké, gondoltam, hívjuk akkor mágikus realizmusnak. Olvasás közben párszor még elismételtem magamban, és szép lassan rájöttem, hogy bármennyire is furán hangzik, nem tudok jobbat én se kitalálni rá.
Na de miért is ilyen fura és nehezen behatárolható ez a könyv? A Flipperben már megindult egyfajta fakulás, a fiatalkor örömei szép lassan elhalványultak, a barátok elhidegültek, mindenki kicsit befordult és éli a saját, megszokott kis életét. A főszereplő is nagyjából ugyanott tart, akárcsak a húszas évei elején, éppencsak a barátnők cserélődtek mellette, esetleg a barátjával közösen vezetett fordítóiroda ügyei mennek jobban. Mindez talán a későbbiekben se ment volna másképp, ha egy titokzatos idegen fel nem kereste volna őt, egy furcsa kéréssel. Ugyanis a kérés, vagy inkább parancs a következő: egy hónapon belül meg kell keresnie egy bizonyos birkát, aminek a hátán egy barna csillag található, de természetesen senki se hallott még ilyenről, tehát ezzel el is kezdődik a birkakergető nagy kaland. Egyszerű nem?
Őszintén szólva a könyv első felét nehezen kapcsoltam a korábbi kötetekhez, néha nem is igazán értettem éppen kiről is van szó. Aztán ott volt Patkány, aki se szó, se beszéd eltűnt, és bár voltak sejtéseim, amik be is igazolódtak, valahogyan sokáig hiányzott a képből. Na meg ez a birkás dolog sem fogott meg éppenséggel. Aztán, a könyv vége felé, olyan különös érzésem lett és eszembe jutott az a bizonyos ikerpár az előző kötetből, amit szintén nem tudtam hová tenni. És akkor egyszer csak azt gondoltam, hogy mi van, ha az ikrek nem is hús vér emberek, ha csupán metaforikus vagy szimbolikus jelleggel jelentek meg? Bár nem találtam semmi konkrét dolgot, amivel azonosíthattam volna őket, de igencsak megtetszett az ötlet, és mikor ugyanezt a gondolatot alkalmaztam a szóban forgó mutáns birkára is, kicsit azért több értelme lett a dolognak (fogalmam sincs jó úton járok-e, de én elkönyveltem magamban, hogy így fogom értelmezni, nézzétek el nekem). Depresszió, őrület, élni akarás, egyik se fedi teljesen a fejemben kialakult képet, de ezek után teljesen másképpen néztem a könyvre. Számomra így a Birkakergető nagy kaland egy gyönyörű lélekutazás volt, egy megkeseredett felnőtt próbálkozása a megszürkült, monoton hétköznapokból való kitörésre, egy elveszett ember útkeresése, aki különös módon, de kénytelen volt szembesülni saját és mások démonjaival is.
Lehet, hogy ezeket mind csak én láttam bele a könyvbe, de akárhogyan is, azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy Murakami különc és furcsa stílusával mindig valami új, elgondolkodtató dologgal tud előállni.
Így az ajánló végére elgondolkodtam miért is szeretem annyira Murakami műveit és azt hiszem a hangulatuk miatt. A könyveinek van egy melankolikus érzete, ami megbújik a háttérben, és az írása anélkül árasztja magából ezt a hangulatot, hogy egy igazán szomorú mondatot is leírna. Mint azok a pillanatok, amik csak nemrég múltak el, mégsem emlékszünk rájuk tisztán, az érzést, amit maguk után hagynak, viszont évekkel később is fel tudjuk idézni.
Kedvenc karakter: -
Kedvenc jelenet: a Patkánnyal való találkozás
Kedvenc idézet:
“Van felejtés, eltűnés, halál. Mindebben szinte szemernyi sincsen a tragédiákból.”
Mélypont: A fül. Az agyam ebbe is megpróbált mindenfélét belemagyarázni, de annyira abszurd és megfoghatatlan volt számomra…
Borító: egyszerű de semmi bajom nincs ezzel, sőt Murakami könyveit a Geopen kiadó egységes grafikájú borítókkal adta ki és szuperül mutatnak együtt
Első mondat: “A lány haláláról az újságból értesült a barátom, aztán megtelefonálta nekem.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése