Annyi szívet gyűjtöttem be eddig, ahány éves vagyok. Vagyis a hálószobámban összesen tizenhét rejtőzik valahol a homok alatt. Olykor-olykor leások, csak hogy lássam, mind megvannak-e még. Lenn a mélyben, vérben ázva. Megszámlálom őket, és megnyugszom, hogy nem lopták el egyiket sem éjszaka. Azon se lepődnék meg, ha így történne. A szíveknek hatalma van, a magamfajták pedig egy dologra vágynak még az óceánnál is jobban: hatalomra.
A HERCEG SZÍVE LENNE AZ IGAZI TRÓFEA!
Lira hercegnő egy királyi családból származó szirén, azok közt is a legveszélyesebb. A víz alatti világban nagy tiszteletnek örvend. Már csak egy szív hiányzik a gyűjteményéből – ám azt elhibázza. Anyja, a Tenger Királynője büntetésből átváltoztatja, mégpedig egy olyan lénnyé, amitől a legjobban undorodik: emberré. Elveszi tőle a bűvös szirénénekkel képességét is, és megparancsolja, hogy a téli napfordulóig vigye el neki Elian herceg szívét, különben ember marad örökre.
Hiába ő a leghatalmasabb emberi királyság trónörököse, Elian herceg csak az óceánon érzi magát igazán otthon. A szirénvadászat pedig a hivatása. Amikor kiment egy lányt az óceán habjaiból, hamar rájön, hogy ő bizony más, mint aminek először hitte. Az idegen megígéri neki, hogy a segítségére lesz, és együtt fogják megtalálni a módját, hogyan pusztítsák el a sziréneket. De vajon megbízhat a lányban? És vajon hány alkuba kell belemennie Elian hercegnek, mire megszabadítja az embereket a legnagyobb ellenségtől?
Kirobbanóan sikeres nemzetközi bestseller, ami Sarah J. Maas és Marissa Meyer sorozataihoz hasonlóan vagány, izgalmas és szemtelen módon dolgoz fel egy klasszikus mesét.
Már egy ideje rajta volt a listámon ez a könyv is, hiszen imádom a tengeres, hajós, kalózos történeteket, de mindig csak halogattam, mert a szirének és sellők világa már nem igazán hoz lázba és a retellingek sem a kedvenceim. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem a Kis hableány volt a kedvenc Disney mesém se. Szóval kicsit tartottam a könyvtől, de azt hiszem nem bántam meg, bizonyos dolgoktól eltekintve, egy egyedi és aranyos történetet kaptam.
Gyerekként sok lány rajong a sellőkért és szirénekért, hiszen elbűvölő hangjukkal és varázslatos uszonyukkal valóban gyönyörű látványt nyújtanak. Nos, Alexandra Christo körülbelül öt mondat alatt úgy földbe tiporja ezt a képet, mint elefánt a pitypangot. A könyvben szereplő szirének ugyanis nem aranyos kis hercegnők, hanem kegyetlen gyilkosok, akik emberi szívekből nyerik hatalmuk egy részét és királynőjük parancsára minden erejüket annak szentelik, hogy bosszút álljanak az embereken.
Ennek megfelelően Lira is minden évben elmegy, hogy kitépje egy herceg szívét, azonban ezúttal ellenszegül a királynő parancsainak. A királynő persze nem tűr el semmilyen gyengeséget, így az eddig rettegett Hecegek Átkából egy csapásra gyenge és esetlen ember lesz, akinek eddigi hatalmas ereje nélkül kell megküzdenie haragjával és az elé gördülő új akadályokkal. Legújabb feladata, hogy megtalálja és megölje a sziréngyilkos herceget, ám kezdeti tervei, hogy kiengesztelje királynőjét, hamar átfordulnak anyja elleni bosszújába.
És akkor el is érkeztünk Elianhoz, a midaszi sziréngyilkoshoz, akinek bár mindent tálcán kínált a sors, mégsem találja helyét a világban. Az uralkodás számára teher, és az egyetlen hely, ahol igazán szabadnak érzi magát, az az óceán. Ebben a tekintetben nem is különbözik igazán legnagyobb ellenségétől, akivel furcsa módon hozza össze a sors, mikor is kiment egy különös lányt az óceánból.
Bár mindketten rejtegetnek dolgokat, és egyikük sem mond teljesen igazat, mégis közös nevezőre jutnak, mert egy biztos pont van mindkettejükben: holtan akarják látni a Tenger Királynőjét. De vajon meddig titkolózhatnak a másik előtt, és milyen következményekkel jár majd, ha napvilágra kerülnek legnagyobb titkaik?
Maga a történet egyébként egészen kiszámítható, a világa viszont iszonyatosan kreatív, az apró, ötletes dolgok sokszor teljesen elvarázsoltak, mert bár az óceán kegyetlen, azért az írónő tett róla, hogy mégiscsak vonzó legyen kicsit az olvasó számára is. Elian hajója kész menyország volt a hajóimádó lelkemnek, még akkor is, ha egyébként nem sok részletet kaptam róla. Az egyik kedvenc dolgom viszont az a bizonyos iránytű volt, ami nem az égtájakat mutatta, hanem azt, hogy a beszélő igazat mond-e. A világfelépítés is tetszett, az, hogy minden szigetnek megvan a maga „témája”, felébresztette a bennem élő kalandvágyó gyereket, aki minden egyes szigetet fel akart fedezni. :D (Plusz egy pont Midaszért, szépen bele lett csempészve egy kis görög mitológia is).
A mellékszereplőknél azonban kicsit hiányérzetem volt, nem csak a múltjukról, de úgy éreztem a személyiségükről sem tudtunk meg túl sokat, olyan érzésem volt, hogy az egész könyv csak a két főszereplő körül forog, a többi szereplő pedig csak úgy oda lett téve, mert mégiscsak kellett még pár karakter. Ugyanúgy, az országok is nagyrészt csak említve voltak, Midaszról még csak-csak tudtunk valamit, de ezen kívül még azokról a szigetekről sem kaptunk részletes leírást, ahol ténylegesen megálltak. Mondjuk a történet leginkább a tengeren játszódott, így ez kevésbé zavart, de emiatt legalább a hajóról egy kicsit több részletet vártam volna.
Amit még kiemelnék, az a könyv humora volt, többször hangosan felnevettem a kalózok közti csipkelődéseken, nálam abszolút a humora vitte el a könyvet.
„- Egy olyan alaknak, mint én, nem illik a földön aludni. Gyakorlatilag arisztokrata vagyok, elfelejtetted?
- Te egy arisztoparaszt vagy – mondja végül.”
A könyv nyelvezete néhol fura volt, bár lehet ez csak a fordítás miatt jött ki így, de az olyanokat, hogy láb helyett az alsó végtag kifejezést használták (szerintem indokolatlanul), nem igazán tudtam hova tenni, és néhol a sok szóismétlés is zavaró volt.
Összességében jó könyv volt, nem hozott számomra sok új dolgot, de egészen jól elvoltam vele és nagyon jókat nevettem olvasás közben. A történet, bár kiszámítható sokszor, azért izgalmas volt és talán egy kicsit közelebb hozta hozzám a sellők és szirének világát is, még ha egy kicsit morbid és visszás képet kaptam is róluk (lehet ezért tetszett jobban). Egy dolog azonban nagyon kiakasztott. Nem tudom miért érzi sok YA szerző, hogy jó döntés, ha a főszereplőik a legnagyobb csata közepén elkezdenek csókolózni, de engem az összes világból ki lehet kergetni ezzel. De könyörgöm, miért kell?! :D
Kedvenc karakter: Elian
Kedvenc jelenet: a csata a másik kalózcsapattal
Kedvenc idézet:
„A falak érdesek és barnák, ahogy a felszolgált italok is. A törzsvendégek leginkább vadállatokra hasonlítanak, jóformán minden éjszaka földhöz vág valaki egy poharat, a sör áztatta asztalokat pedig itt-ott vérfoltok tarkítják.
Ez az egyik kedvenc helyem.”
Mélypont: nem fogjátok kitalálni, de igen az a MÉRHETETLENÜL LOGIKÁTLAN CSÓK
Borító: gyönyörű és megragadja a lényeget
Első mondat: „Annyi szívet gyűjtöttem be eddig, ahány éves vagyok.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése