Mrs. Oliver elvállalja, hogy Sir George Stubbs vidéki kastélyában, a kerti ünnepélyen megrendez egy „Hol a hulla?” játékot. De először is odahívja a világ leghíresebb belgáját, Hercule Poirot-t, mert valami nem tetszik neki. Poirot, aki már megszokta, hogy a regényírónő rosszul fejezi ki magát, vállalja a vizsgálódást. A játék természetesen komolyra fordul: meghal az a cserkészlány, akinek csak játszania kéne a hullát. A kerti ünnepélyen nemcsak a környéken lakók vettek részt, hanem a szomszédban álló diákszálló átutazó vendégei is, gyanúsítottban nincs hát hiány. Másnapra eltűnik az ifjú, szépséges és szegény Lady Stubbs is.
Poirot most sem hagyja cserben Mrs. Olivert és az olvasókat.
Valószínűleg sokan játszottatok „gyilkosost” gyerekkorotokban, főleg, hogy több játék is kering a gyerekek és fiatalok között ilyen néven, én kettőt is ismerek, úgyhogy ha szerettétek az ilyesfajta játékokat, ez a könyv nektek szól.
Poirot ugyanis ezúttal egy régi barátjától, Ariadne Olivertől (akit egyébként az írónő saját magáról mintázott ha jól tudom) kap egy különös hívást, miszerint sürgősen utazzon le egy bizonyos kerti ünnepélyre. Később kiderül, hogy Ariadne Oliver is csupán vendégként vesz részt az ünnepségen, aztán az igen szétszórt hölgyemény végül azt is elmeséli, hogy valójában mégsem teljesen vendég ott, hiszen híres krimi íróként a ház ura meghívta, hogy szervezzen a partira egy „Hol a hulla?” játékot.
Az írónő szépen el is magyarázza Poironak, persze teljesen össze-vissza, a játék menetét, majd feltárja az igazi okot is, amiért régi barátját sürgősen odahívta. A kissé dramatikus, szétszórt hölgy ugyanis attól tart, hogy nem csak a játékban történik gyilkosság, hanem a valóságban is készül valami, bár maga sem tudja micsoda.
A hölgy aggálya természetesen beigazolódik, így hát elkezdődik a játék, mely igencsak megdolgoztatja Poirot szürke kis agysejtjeit.
Poirot az elején olyan furcsa volt számomra, valahogy kevésbé volt „poiros”, hiányoztak a megszokott dolgai és az ocd-je se jött ki annyira, mint szokott, de a könyv végére újból azzá a megszokott detektívvé vált, akit annyira szeretek.
A történet alapkoncepciója már önmagában is nagyon tetszett, és Agatha Christie itt is jól feladta a leckét és meg is tudott lepni a végén. Bár ősszel olvastam, a könyvnek tipikus nyári hangulata van a könnyedsége illetve a helyszín miatt is, szóval ha egy kis rövid, egyszerű olvasmányra vágytok nyaralás közben, vagy esetleg a téli hidegbe szeretnétek egy kis melegséget hozni, akkor csak ajánlani tudom.
A könyvet egyébként eredetileg Gloriett a hullának címmel adták ki, de őszintén szólva örülök, hogy a Poket kiadásában ezen változtattak, kevés ennyire spoileres címet láttam eddig.
Kedvenc karakter: Poirot természetesen
Kedvenc jelenet: amikor Poirot kirakósozik illetve, amikor lefizet egy kislányt, hogy információhoz jusson
Kedvenc idézet:
„Poirot mindig szívesen hagyta beszélni az embereket. Minél többen mondtak neki minél több mindent, annál jobb. Szinte mindig volt egy mákszemnyi igazság a mondókájukban.”
Mélypont: -
Borító: a Poket kiadásban nem igazán lehet ilyesmiről beszélni, de kifejezetten tetszett ez a kisebb kiadás
Első mondat: „Miss Lemon, Poirot kiváló titkárnője fogadta a hívást.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése