Visszavágó - V.E. Schwab (Az elvetemültek II.)

Bosszúszomjas zsenik szupererejű összecsapása

Magneto és X Professzor. Superman és Lex Luthor. Victor Vale és Eli Eleven. Sydney és Serena Clarke. Eposzi szövetségek, melyek felbomlottak, barátságok, amelyek menthetetlenül megromlottak.

Victor nem menekülhet saját szuperereje csapdájából, mégis mindent elkövet, hogy megszabaduljon az egyre szörnyűbb mellékhatásoktól. Útját kegyetlenül lemészárolt RendKívüliek hullái szegélyezik. Ősellensége, Eli ismét a nyomában van, ám erről még maga sem tud.

Marcellának, a hírhedt maffiózó gyönyörű feleségének jócskán kijutott az árulásból. Kivirult a halál csókjától, a hatalomtól, amit végre megkapott, és amire mindig is vágyott. Saját csatlósokat gyűjt, és belemegy a legveszedelmesebb játszmába is: megpróbálja kihasználni a legendás viszályt…

Mielőtt belekezdenék ebbe az értékelésbe, le kell szögeznem valamit: a sorozat előző része egyike volt az idei évben olvasott kedvenc könyveimnek. Ezt azért fontos kiemelni, mert az első rész után hatalmas elvárásokkal kezdtem neki a folytatásnak. És itt jön a bukkanó: nem hozta ugyanazt a színvonalat.

Szó sincs róla, a Visszavágó sem volt rossz, sőt, ha valahogy függetleníteni tudnám az előző rész hatásától, biztosan nagy kedvenc lenne ez is. Hiszen a történet őrülten pörög, a rövid fejezetek és az oda-vissza ugrálós szerkezet még mindig képes a lapokhoz szögezni.

Kicsit talán szerencsés, ha úgy tudjuk ezt olvasni, mintha nem a hatalmas Victor és Eli közti játszma folytatása lenne (valójában talán nem is az, mert az a maga módján véget ért az első részben), sokkal inkább egy évekkel későbbi eseménysorozat, amelyben bár Victor és Eli is megjelenik, a hangsúly nem feltétlenül rajtuk van.

Felbukkan ugyanis egy halom új szereplő, köztük a nagyravágyó maffiafeleség, Marcella is, aki egy végzetes veszekedés következtében válik RK-vá. Sok elnyomás érte őt, így nem meglepő, hogy amint a halálközeli élmény felruházza különleges képességével (ami, és ezt nem szívesen vallom be, legalább olyan erős, mint Victoré), elhatározza, hogy megszerzi magának Merit városát.

Ebben egy szaxofonos RK és az alakváltó, June siet a segítségére. Utóbbi megint csak egy érdekes karakter, de mivel túl sok egyelőre nem derült ki a múltjából, nem mindig érthető, hogy mit és miért tesz. Többet között arra sem sikerült rájönnöm, hogy mi köze lehet az első részben megismert Sydneyhez. Pedig valaminek kell lennie, máskülönben nem kötődött volna hozzá ennyire erősen az első pillanattól fogva.

Eközben a másik oldalon is felsorakoznak a játékosok: a korábbi nyomozó, aki megalakította az RK-k elfogására és semlegesítésére szakosodott szervezetet, az RKON-t, és az ő nemzetközi támogatói, akik eredményeket akarnak látni, méghozzá minél hamarabb.

Az őrületes harc közben pedig felbukkannak a múlt árnyai is: a régi játszma győztese, Victor, aki talán többet veszített, mint először gondolta volna, és az egykori vesztes, Eli, aki pedig az RKON őrült tudósának kezei között kénytelen elgondolkodni, hogy vajon tényleg igaza volt-e mindenben, amit tett. Az ő fejezetei szívfacsaróak voltak, nagyobb rálátást kaphattunk a múltjára, ami hátborzongatóan kegyetlen volt és nagyon sok mindent érthetővé tett a sok borzalomból, amit Eli később tett.

A történet maga sokkal bonyolultabb, mint az előző rész volt, sokkal több szálon fut, több a konfliktus – mind külső, mind pedig belső, lelki –, több kérdést vet fel és több az olyan rész is, amihez bizony kellenek az erős idegek olvasás közben.

Ami miatt viszont mégsem tudtam annyira szeretni, az az, hogy hiába ismerhettem meg egy csomó érdekes, összetett és erős szereplőt az első részben, most mintha mindannyian háttérbe szorultak volna az újak kedvéért. Az új képességek, a motivációk és vágyak még mindig lenyűgözőek és szerkezetileg történet is tökéletesen van felépítve, mégis hiányoltam a „régieket”.

Tágult a világ, Victor és Eli konfliktusa már másodlagos, ez érthető, sőt logikusan következik az első rész végén történtekből, de azért akkor is furcsa volt „kispályásként” nézni rájuk. Az előző részben annyira szeretett dark academy hangulat sem jelent már meg, helyette csak néhány felvillanást kaptunk egy-egy szereplő múltjából. Vártam Victor és Eli nagy újratalálkozását, ami el is érkezett, de feleakkorát sem szólt, mint amit én a két zsenitől vártam volna és sajnos a végkifejletről is csak ugyanezt tudom mondani.

Mindezektől függetlenül persze csak ajánlani tudom a könyvet bárkinek, aki szereti a jól felépített, pörgős fantasykat és nem bánja, ha közben itt-ott eldördül egy fegyver, vagy húsba száll egy kés hegye.

Végül pedig, egy ilyen lezárás után nagyon kíváncsi vagyok, mit tartogathat az írónő a most készülő harmadik részre.

Kedvenc karakter: Nincs mit tenni, ez változatlan (és azt hiszem, akármi történik, az is fog maradni): Victor

Kedvenc jelenet: Victor és a kis "család" közös jelenetei

Kedvenc idézet:

„Kapj el, ha tudsz.”

(Tudom, ez kontextus nélkül nem mond valami sokat, viszont a pont, ahol megjelenik, egyike a könyv legjobb pillanatainak és higgyétek el, ott aztán minden értelmet nyer)

Mélypont: Eli múltja és az, amit az RKON-nál tettek vele

Borító: Nem csúnya, de szerintem egyáltalán nem passzol az előző rész borítójához, ami egy sorozatnál nem feltétlenül előnyös

Első mondat:

Marcella a halálának éjszakáján a férje kedvenc vacsoráját készítette.

Értékelés:

Carpe noctem!

Lex