Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.
Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított.
Bevallom kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, ugyanis az egyetlen könyv, amit eddig Neil Gaiman-től olvastam, az az Amerikai istenek volt, amivel kapcsolatban elég vegyesek az érzéseim, nem is lett az a hatalmas nagy kedvenc a brutális jeleneteivel és hétköznapi ám káromkodásokkal erősen megfűszerezett nyelvezetével. De mivel annyi jót hallottam az íróról, muszáj volt adnom neki még egy esélyt, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a sok ajánlás és szép szó ellenére ennyire nem fogott meg az írása. Szóval nagy nehezen nekikezdtem a könyvnek, és akkor jött a totális ledöbbenés, hogy jé, Neil Gaiman így is tud írni? Ugyanis az Amerikai istenek erős, durva stílusa után, szinte már egy természetellenesen kellemes és lágy írásmóddal találkoztam a Csillagporban.
Olvasás közben úgy éreztem egy régi tündérmesébe csöppentem, ahol az emberek világa mellett, egy párhuzamos világban ott vannak tündérek, boszorkányok, egyszarvúk, hogy megelevenednek a gyerekkori meséim legendás lényei. És ez a nosztalgikus érzés valami új, egyedi érzéssel keveredett, ahogy a sorokkal egyre mélyebbre sodródtam a történetben, ugyanis Neil Gaiman, bár megelevenítette a régi meséket, mindegyikbe valami újat is hozott egyúttal.
A történet, Falva falvában, egy átlagos kis faluban kezdődik, ami megannyi mese alapját adta már. Tristran kalandja is innen indul, mikor útra kél, hogy megszerezze szerelmének az általa áhított hullócsillagot a mesebeli lények földjéről. Tristran engem azokra a gyerekekre emlékeztetett, akiket az ember megpróbál lerázni vagy huzamosabb időre lefoglalni valamilyen lehetetlen dologgal, hogy kis levegőhöz jusson, de akik komolyan veszik a feladatot és így még kevésbé lehet lerázni őket. :D
Tristran útja veszedelmes, de varázslatos földeken vezet és a legkülönfélébb lényekkel találkozik, egyszóval megtapasztal mindent, amit egy tündérmese hőse meg szokott. A falon túli világ tele van ármányokkal, veszedelmes varázslatokkal, gonosz cselszövésekkel és még szörnyűbb célokkal. Semmi sem az, aminek látszik, a szóban forgó csillag sem egy hideg kődarabot rejt, hanem egy érző, bár kicsit hirtelenharagú hölgyet. Természetesen, ahogy az lenni szokott nem csak Tristran áhítozik a csillagra, illetve a csillag birtokában lévő ékkőre, így keveredik bele hősünk pár boszorkány gonosz ármánykodásaiba, de egy hatalmi harcba is.
Az Amerikai isteneknél az egyik nagy furcsaságot az adta számomra, hogy Árnyék olyan volt, mint egy érzelmi analfabéta; a valóságot meghazudtoló dolgok történtek vele és olyan hihetetlen dolgokat látott, amit senki más nem pillanthatott meg rajta kívül, ő sokszor mégis bármilyen érzelem nélkül, közömbösen szemlélte a dolgokat. Kicsit ezt éreztem néha Tristran esetében is.
Azért, hogy ne csak egy gyerekek számára íródott tündérmese legyen a végeredmény, Neil Gaiman olykor-olykor belecsempészett a történetbe pár Grimm mesébe illő morbid, illetve kegyetlen jelenetet is, de ez kiválóan ellensúlyozta a falon túli világ varázslatos szépségét, árnyalva a világképet.
A hercegeket még megemlíteném, ugyanis hihetetlenül tetszett, hogy a hét herceget aszerint nevezték el, hogy milyen sorrendben születtek, illetve, hogy a hetes mesebeli szám itt is felbukkant. A Csillagpor hemzseg a kreatív, varázslatos ötletektől, és bár az elején nem kötött le annyira, mint vártam és kicsit kiszámítható is volt sok helyen, a végén, ahogyan összeértek a szálak és teljessé tették a lezárást, mégis megérintett.
Kedvenc karakter: Primus herceg
Kedvenc jelenet: a hajós rész (aminél azt kívántam, bárcsak én is ott lehetnék), illetve a lezárás
Kedvenc idézet:
„– De csak azért – közölte Tristran –, mert minden szerelmes a szívében őrült, a fejében pedig trubadúr.”
Mélypont: -
Borító: egyszerűen gyönyörű, nem tudok mást mondani rá
Első mondat: „Volt egyszer egy fiatalember, ki Szíve Vágyát áhította elnyerni.”
Értékelés:
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése