Silas
Nash és Charlie Wynwood kénytelen elmélyedni a múltban, hogy megoldják saját
rejtélyeiket. Versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a szükséges
válaszokat, mielőtt mindent elveszítenek.
Vajon
vissza tudják szerezni, ami egyszer már az övék volt? Visszakaphatják-e a régi
énjüket?
Nos, elértünk a záró kötethez, és őszintén szólva, kicsit el kell tűnődnöm, milyen érzések is kavarognak bennem a sorozat lezárása után. Mert nem pont ilyen befejezést vártam, és nem tudom, most örüljek-e neki vagy sem. A harmadik kötet volt a legrövidebb a három könyv közül, ami nagy szó, tekintve, hogy az előző részek sem voltak olyan hű, de vastagok. Őszintén szólva engem kicsit zavart, hogy egy 300 oldalas regényt három, a száz oldalt alig átlépő könyvben kaptuk meg, bár elismerem, azért volt alapja a függővégek miatt.
A
második könyv cselekménye ott ért véget, hogy a főszereplőink szinte már mindent
kiderítettek, amit csak lehet elveszett múltjukról, kivéve a legfontosabbat,
hogy miért is történik velük mindez, mi okozza az emlékezetkiesést. És mivel
elérkeztünk a befejező kötethez, ez ki is derül, és bevallom őszintén eléggé
csalódtam. Az előző rész ajánlójában már említettem, hogy nekem leginkább a
nyomozós rész adta az első könyv izgalmát, azonban ez a második könyvben
elkezdett kikopni, a harmadikban meg szinte meg is szűnt. Mármint kiderült még
egy-két fontos dolog, többek között a hatalmas rejtély is, ami elvileg a
cselekmény fő részét alkotja, de ezek már vagy nem döbbentettek meg annyira,
vagy nem igazán tudtak megfogni.
És
ezért vagyok nagy bajban az értékeléssel is. Ugyanis, bár a nyomozás izgalma
elillant, kaptunk helyette valami egészen mást, mégpedig azt, hogy Charlie és
Silas elkezdtek végre igazi párként viselkedni. Az első két könyvben nekem
valahogy sántított a kapcsolatuk, és nem csak azért, mert szinte idegenekké
váltak egymás szemében. Aranyos volt, hogy minden emlékezetkiesés után újból
egymásra találtak valahogyan, de úgy érzem a harmadik kötetben értették meg
igazán, mit is jelentenek egymásnak.
Ahogy
a két család kapcsolata megromlott, úgy kezdett el száradni a köztük lévő
kötelék is. Kifejezetten tetszett, ahogyan „új énjük” segítségével újra
egymásra találtak és megpróbálták feléleszteni régi szerelmüket.
Ahogy
egyre mélyebbre ástak a múltjukban, nem csak eltemetett családi titkokra, de
saját belső hibáikra is rátaláltak. „Külső szemlélőként” betekinthettek korábbi
énjük viselkedésébe is, és ez érthető okok miatt nem igazán tetszett nekik.
Rájöttek ugyanis, hogy az általuk megszokott dolgokat egyáltalán nem
értékelték, hogy a körülöttük élő emberekre csupán a megszokott életük
részeiként tekintettek. És mindez csak akkor tudatosult bennük, amikor mindent
elvesztettek. A korábbi önző énjüket és tetteiket nem tagadhatják le, de vajon
most, hogy mindez tudatosult bennük, elég lesz-e ez ahhoz, hogy a jövőben jobb
emberekké váljanak és megadják a megérdemelt tiszteletet a környezetüknek?
És
akkor még egy-két szó a sorozatról: összességében egy kellemes, két nap alatt
befalható sorozatot kaptunk rejtélyekkel és a megfelelő mennyiségű romantikus
cukiságokkal, gyönyörű borítóval. Egyszóval a Soha, de soha sorozat kellemes
kikapcsolódás lesz azoknak, akik szeretik a rejtélyeket, de nem riadnak vissza
egy kis romantikától, akik szeretik a karakterfejlődést és nyitottak a különös,
bolondos dolgokra. :)
Kedvenc
karakter: Landon továbbra is nagy kedvenc, de azt hiszem Silas is kedvenccé
vált
Kedvenc
jelenet: a Silas mondja, azon belül is a hot dogos, biztosítótársaságos rész
Kedvenc
idézet:
„Mi
az élet értelme? – kérdeztem az ezüst embert. Mereven felém fordította a fejét,
és a szemembe nézett. Nagyon lenyűgöző robothangon így felelt: Az az élettől
függ, aminek az értelmét keresed.”
Mélypont:
-
Borító:
ha csak ennek a résznek a borítóját nézem, akkor bár szép, kicsit unalmas az
előző kettő után, ha azonban az egész sorozatot együtt nézem, gyönyörűen
mutatnak együtt
Első mondat:
„A szívem kalapálása tűnik fel elsőként.”
Értékelés: Bajban vagyok, ugyanis az elején 3,5-ről indult nálam, de a végén az aranyos részek miatt egy 4,5 ponton is elgondolkoztam. Ha az egész könyvet nézzük, akkor viszont azt hiszem csak ennyit adhatok.
Carpe noctem!
Nico
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése